Gyere velem, babám,Istennek kebelére – ingyenes novella

A templomtérre tucatjával érkeztek az emberek. A lépcső tetején álló prédikátor hangja messzire szállt, még a térre vezető utcákon is túl, s egyre vonzotta a bámészkodó tömegeket. Nem a mondanivaló és nem a fennkölt eszméket hirdető szavak tették kíváncsivá a város lakosságát. Elég harcra hívó szózatot és bűnbocsánatot ígérő felhívást hallottak életük során, s akadt közöttük olyan is, ki a Szentföldet is megjárta már. Nem ez − a szónok hangja volt az, ami érdeklődést keltett Orléans polgáraiban.

Az éles, gyermeki hangra felfigyeltek az utcán lézengők, s utat tört magának a nyitott ablaktáblákon át. A suszter kezében megállt a kalapács, a cserzővarga megtörölte izzadó homlokát, a szabó letette ollóját. Aki pedig nem hallotta volna, ahhoz a terjedő pletyka vitte a hírt.

– Gyertek, ilyet még nem látott a világ! – mondták, s jöttek is mindenfelől, hogy lássák a kis prófétát.

Nyúlánk, vézna fiúcska volt. A haja szőke, a szeme égszínkék. Arcocskája csak úgy ragyogott az elragadtatottságtól. A pásztorbotjára erősített oriflamme-et a magasba emelve beszélt. Néha meglengette, hogy a hátul állók is lássák, hogy hol áll, mígnem valaki a nyakába kapta, és az emberek fölé emelte. Talán tizenkét tavaszt sem látott még élete során, de olyan beleéléssel adta elő Jézus üzenetét, hogy az asszonyságoknak belefacsarodott a szíve, a férfiakat pedig magával ragadta a lelkesedés. És a gyerekek…

A gyerekek egyre csak gyűltek. Néhányan felkapaszkodtak a közkút kávájára, mások az ablakpárkányokra hágtak a házak oldalán, s verebek módjára ültek a faágakon.

Pierre végigfurakodott a bámészok között, és leült a lépcsősor tövében gubbasztó lányok és fiúk mellé, hogy közvetlen közelről lássa a még nála is fiatalabb szónokot.

– Ki ez? – kérdezte a gyermekláncfű koronát viselő kislányokat.

– Hát nem tudod? Ő a mi vezérünk, Stéphane, a cloyes-i pásztorfiú!

– A pápát leköti az albigens háború! – kiáltotta Stéphane. – De a Szentföld továbbra is felszabadításra vár!

A hallgatóság helyeslően felmorajlott, pedig egy hete sem volt, hogy egy askaloni szerzetes hasonló szavaira közömbösen széledtek szét, és rendszerint az egyetemes egyház békéjét hirdető körmeneteken is csak azért vesznek részt, mert némileg megtöri az unalmas hétköznapokat.

– Saint Denisben jártam a minap, Fülöp Ágost színe előtt – mondta a fiú, mintha csak valami történetet adna elő. – Mert tudjátok meg, maga Jézus urunk jelent meg nekem, és kért, hogy adjam át üzenetét a királynak. De Fülöp hallani sem akart a mi Urunk hadba hívó parancsáról. Mégis, mit remélhetünk, ha a hatalmasságok lerázzák magukról a felelősséget? Mit remélhet Palesztina, ha a kereszténység ily vak az ott zajló, égbekiáltó igazságtalanságra? – adta elő szózatát, a tanult papokat is megszégyenítő tehetséggel.

Pierre-nek tetszett a fiú lelkesedése. Még soha nem hallott olyanról, hogy egy ekkora legényke mondandója így felkeltené a felnőttek figyelmét. Valóban Isten hírnöke kell legyen, ha képes volt a király elébe jutni!

– Lehet, hogy a katonák mit sem törődnek most a Szentfölddel, de Jézus üzenete mindenek felett való! – prédikált Stéphane. – Bizonnyal bolondnak tartott a király, és nem hitt a szavamnak. De én azt mondom, talán éppen ez hiányzott mindig is a hadjáratból, a hit! A hit Istenben és önmagunkban! Ahol a fegyver nem győzedelmeskedhetik, ott diadalt arat az ártatlanság! Orléans gyermekei! Álljatok mellém! – A legtöbben szájtátva hallgatták a szőke fiú szavait, de a szülők többsége mostanra észbekapott, és sietve terelte haza az apróságokat. Meglehet, elkéstek már, mert Stéphane szavainak hallatán egészen átszellemültek a szurtos arcocskák. – Mert én egyenesen Marseille-be tartok, hogy átkeljek a tengeren. Mutassuk meg atyáinknak, királyainknak és mindazoknak, akik hitetlenségükben bátortalanok, mutassuk meg a papoknak és a püspököknek, s magának a pápának, hogy velünk, gyerekekkel van az Úr s az Ő angyala. Tartsatok velem!

Stéphane befejezte a beszédet. A családok szapora léptekkel vonultak ki a térről. A gyermekláncfű-koronás kislányok énekelni kezdtek, miközben a nincstelen gyerekek száma egyre csak nőtt körülöttük. Valakik ételt osztottak a kis zarándokoknak, egy pap pedig megáldotta valamennyiüket.

Pierre követte a szétszéledő tömeget. A szellőjárta tér után az emberek szaga összekeveredett a szűk utcák áporodott levegőjével. Nem szerette ezt a nehéz, fullasztó bűzt, mert a szabadság hiányát érezte benne.

Szabadság… Most először csillant meg előtte egy jobb élet ígérete. S ugyan ki más is hozhatta volna el, mint Jézus hírnöke! Zöld mezők, örökkön termő gyümölcsösök képe jelent meg lelki szemei előtt, s már látta magában, ahogy a gyerekek hada előtt fejet hajt a szaracén sereg, és Jézus hatalmával szembeszállni képtelen, a lábaik elé helyezik a fegyvereiket.

Ahogy az emberek csoportjai felszakadoztak, egyre gyorsabban haladt. Kikerült egy nehézkesen cammogó, testes házaspárt, akik kézen fogva csaknem elállták előtte az egész utat, és végigsurrant a falak mentén.

Megtorpant egy gyümölcsárusnál, és addig sertepertélt a stand előtt, míg alkalma nem nyílt elcsenni egy szép, piros almát.

– Isten majd megbocsát – rebegte, és szerzeményével a kezében keresztülszaladt egy sikátoron, hogy a túloldalon folytassa útját. Amikor megpillantotta az ismerős épületet, nagyot dobbant a szíve. Úgy ismerte már a falakat, akárha közöttük élne, hiszen mindaz, ami az élet értelme, odabent lakik. A fiú az egész tavaszt a környéken töltötte, és az alkalmat leste, amikor Aelizzel szót válthat.

A műhely most is zárva volt, akár az utóbbi napokban. Pierre megkerülte a tömböt, és a sarok másik oldala felől, a személyzeti ajtón zörgetett be. Remélte, hogy nem az öreg nyitja majd ki. Már a szapora léptekről tudta, hogy nem kell aggódnia, és az arcán fülig szaladt a vigyor.

A lány félszegen kukkantott ki a megnyíló résen. Amikor megpillantotta a fiút, a szívéhez kapott.

– Hát te meg mit keresel itt, Pierre? – kérdezte, és lopva hátranézett. – Tudod, hogy… Ha apám meglát, agyonver! Tudod, hogy nem állhat tégedet!

– Napok óta nem láttalak. Nézd, mit hoztam neked! – nyújtotta át a fiú a piros almát.

Aeliz boldogan elvette. Összeértek az ujjaik.

– Ugye nem loptad?

– Dehogy! Segítettem a piacon kirakodni, azért kaptam.

– Ezért jöttél? – mosolygott a lány pironkodva, miközben öntudatlanul is jobbra-balra ringatta magát.

– Mindent megadnék, hogy lássalak! De most van más is – mondta Pierre, és elmesélte, amit a templomtéren hallott. – Gyere velem, szép galambom, s váltsuk meg együtt a világot!

– Buta Pierre! Tudod, hogy azt nem lehet! Apám egyre betegebb. Nem bírja a munkát, az adósság meg csak gyűlik.

– Engem egyedül csak te kötsz ide, én egyetlenem. De ha most elmegyek, odaát az Outremerben talán minden jóra fordul.

A lány durcásan összeszorította az ajkait.

– Itt hagynál engemet?

Pierre lehajtotta a fejét, és fél kézzel az ajtófélfára támaszkodott.

– Magad mondtad, apád nem állhat. Akkor meg mit remélhetek? – kérdezte, és amikor felnézett, összeszorult a szíve. Aeliz a kis kezeit tördelte aggodalmában, és olyan gyönyörű volt, hogy elakadt tőle a lélegzete. – Megvan még, amit adtam?

– Hát persze! – mondta a lány, és felderült az arca. Turkálni kezdett a ruhája bugyrában, és elővett egy apró, virágmintás fagyűrűt.

– Nem hordod? – fancsalodott el a fiú ábrázata. A gyűrűt maga készítette a lánynak. Aprólékos munkával faragta bele a karcolatot, és napokig tartott, amíg csillogó fényesre csiszolta.

– Minden éjjel az ujjamra próbálom. De nappal… tudod, hogy nem lehet!

– Kapok-e tőled valamit, galambom, ami emlékeztet rád?

– Hát tényleg komolyan beszélsz? – kerekedett el a lány szeme.

– Gyülekeznek a gyerekek. Mind nincstelen, akár jómagam. Úgy érzem, közöttük a helyem.

Aeliz visszanyelte kikívánkozó könnyeit. Bólintott, és behajtotta az ajtót. Amikor visszatért, egy kis keszkenőt szorongatott a kezében. Átnyújtotta a fiúnak.

– Maradj még néhány hetet! – kérlelte. – Csak amíg apám felépül.

– Csókolj meg, ez egyszer és utoljára!

– Meglátnak! – suttogta a lány, és a fiú válla fölött kitekintett a járókelőkre.

Pierre elkapta Aeliz derekát, és magához rántotta.

– Gyorsan és csak rövidet… – rebegte a lány.

De a csók oly forró volt, nedves és lágy… Aelizt váratlanul érte a felkavaró élmény. Csak álltak ott a kis ajtóban, egymástól elszakadni képtelen, és már egyiküket sem érdekelte Orléans forgataga.

Aeliz arca vöröslött a sírástól. Az ismerősök mind őt nézték, némelyek szánakozva, mások csak közömbösen. Mit nekik egy leány? Már az is szép dolog, hogy ennyien összeverődtek a temetésre.

Az egész világ szomorúságot árasztott magából. Rozzant karú, korhadó keresztek álltak őrséget a holtak mezeje fölött. Az eget gyászos lepelként ólomszínű felhők borították végláthatatlan messzeségben. A nap fénye képtelen volt áttörni rajta, s még ahhoz is gyenge volt, hogy megmutassa helyét az egybefüggő szürkeség mögött. Aeliz úgy érezte, az ő életéből kilopták a napot és a fényt. A nyomasztó kilátástalanság hullámokban tört rá, és hol a fájdalom, hol a tehetetlenség fakasztott a szeméből borsónyi könnyeket.

Pierre az ismerősök sora mögött oldalgott a nagy tölgy takarásában. Aeliz már két hete nem látta, azt hitte, régen elment azokkal az ostoba gyerekekkel. Erre most itt van, és őt figyeli aggódó tekintettel. A lányban fellobbant a harag. Tudta, hogy hálát és megkönnyebbülést kellene éreznie, amiért a fiú mellette áll, de csak szégyen és bűntudat jött. Összevont szemöldökkel, mérgesen biccentve adta a fiú tudtára, hogy takarodjon, mielőtt meglátják. Újra és újra meg kellett ismételnie a mozdulatot, mire az ostoba Pierre végre felfogta, hogy mit vár tőle. Addigra már az emberek is zavartan forogtak hátra, azt kutatva, hogy mi vonja el a lány figyelmét.

A pap befejezte a kurtára szabott beszédet. Megemlékező szavak csak a kiváltságosaknak járnak: a főnemeseknek és a neves egyházférfiaknak. Aeliz lehajolt, és bedobott egy rögöt a sírgödörbe.

– Lóg az eső lába – mondta valaki, mire a társaság sietve szétszéledt. Csak Aeliz és a hajlott hátú sírásó maradtak ott. A vén férfi gyorsan dolgozott.

Végre cseperegni kezdett az eső. A lány ezt várta, erre vágyott egész idő alatt. Hadd hullassa könnyeit az ég, hadd sírjon valaki az árva lányon kívül is! Térdre rogyott a gödör előtt, és imára kulcsolta az ujjait. Fennhangon könyörgött az Úrnak, Isten szent anyjának és az angyaloknak, hogy bocsássák meg az atyja bűneit, és emeljék magukhoz a lelkét.

A sírásó befejezte a munkát, a markát nyújtotta. A lány feltápászkodott, és két solt nyomott a tenyerébe. Nem maradt sok pénze, de erre azért még futotta.

Nem sietett. Azt akarta, hogy az eső bőrig áztassa, hogy lemossa róla a bánatot, és megtisztítsa testében, lelkében egyaránt. Egyedül botorkált a sírok között. Nincs senkije és semmije. Mostanra eltűntek a barátok, és csak a hitelezők maradtak.

De még az ég is megcsalta: mire hazaért, az eső elállt, s nyomasztó, fülledt pára és áporodott szemétbűz telepedett a városra. Az utcájukba lépve Aeliz döbbenten megtorpant − a ház előtt apja hitelezői ácsorogtak, szemmel láthatóan felettébb elégedetlenkedve.

Bárcsak zuhogna! – gondolta a lány. Az bizonnyal hazaverné ezeket az átkozott varjakat!

– Hé, te! Gyere csak ide! – kiáltott rá az egyik férfi, a flamand kereskedő, aki még akkor is hordta nekik az alapanyagot, amikor az apja sokadjára közölte vele, hogy pihenésre van szüksége. „Majd fizet, amikor tud.” – mondta a férfi akkor. – Mi lesz apád tartozásával? – követelőzött most.

– Hol voltál, te lány? – faggatózott egy másik. – Atyád egy csomó adósságot hagyott a fejedre!

– Most volt a temetés, én…

– Temetés-temetés! Atyád tíz vég hasított szarvasbőrrel tartozik nekem! – rázta az öklét a flamand kufár.

– Megvannak még. – A lány szeme felcsillant. – Vissza tudom adni!

– És én aztán mit kezdjek vele? Pénz kell, aranybogár, különben az utcán találod magad.

Körbevették a lányt, a követeléseikről hadováltak, és mindenféle listát lebegtettek az arca előtt. Ismét potyogni kezdtek a könnyei.

– Uraim! Elég legyen! – emelkedett egy erős hang a többi fölébe. – Nincs kegyelmetekben egy csöppnyi jóindulat? Ez a leány most veszítette el egyetlen támaszát. Nem adhatnátok neki legalább egyetlen nap haladékot?

Csend lett. A kedves arcú férfi átkarolta a lány vállát, és egy kendőt nyújtott neki, amivel felitathatja a könnyeit. A többiek bosszúsan forgolódtak, azután összetartva, akár a dögevők falkája, morogva távoztak.

– Holnap visszajövünk! Ennyit még megtehetünk. De nem többet!

A kedves arcú férfi betámogatta az összetört lányt a házba, és odavezette a konyhaasztalhoz.

– Ülj le, gyermekem! – mondta, és figyelmesen lesegítette a válláról az átázott köpönyeget. Alátolt egy széket, és elébe tett egy csupor vizet. – Igyál. Meglátod, jót fog tenni. Fogadni mernék rá, hogy nem iszol eleget. Ezek a haramiák nem érzik át a fájdalmadat. De velem lehet beszélni. – Letérdelt a lány elé, és megfogta a kezeit. – Ha nincs pénzed, eltekinthetünk tőle.

– Miért nem lehet mindenki olyan nagylelkű, mint kegyelmed?

A férfi végigsimított a lány arcán. Összerezzent az érintésre, de olyan jólesett a törődés.

– Ejnye, milyen piszkos a ruhád! – A vastag ujjak az ázott szoknyácskára tévedtek, és megtelepedtek a térdénél éktelenkedő sáros foltokon. A lány álla megfeszült idegességében. – Na nem baj. Majd szépen kicsinosítunk. – A férfi váratlanul térdig emelte a ruha alját, és ráhajtotta a piszkos területre. – Így. Máris jobb.

– Mit csinál? – Aeliz összeszorította a térdeit. Félrelökte a követelőző ujjakat, de a kereskedő nem hagyta magát.

– Másképpen is tudsz fizetni. – A férfi tekintete megváltozott. A kezei már a ruha alatt jártak, és a tiltott tájakat keresték. – Ó, milyen bársonyos és hamvas… nyugalom, nyugalom, bogaram…

A lány menekülni akart, de a férfi lefogta, és a szájára tapasztotta a tenyerét. Aeliz csapkodni kezdett. A csupor felborult, a tartalma végigfolyt az asztalon. Elöntötte a vakrémület, a szeme előtt beszűkült a tér, és gyorsan táguló sötét foltot hagyott. Az ösztönei vezérelték a kezét, ahogy a deszkalapon guruló cserépkorsó után kapott, és lecsapott vele.

– Az anyád! – ordította a férfi, és a halántékához szorította a kezét. Vér csurgott az ujjai közül.

A lány kihasználta az alkalmat, és talpra ugrott. A férfi dühödten hadonászott feléje, de ő a markában maradt éles cserépdarabbal védte magát. Már azt hitte, kereket oldhat, amikor egy akkora pofont kapott, hogy berogyott a vizes lóca alá.

– Ezt még megkeserülöd, te nyomorult szuka! Amikor én tisztességes esélyt kínáltam neked! Te hálátlan féreg. Most aztán…

Ekkor lépett a konyhába Pierre. A botjával nagyot csapott a férfi vállára. Egyik ütést adta a másik után, majd előredöfött a bordák közé. Gyerek volt még, akár Aeliz, de az övé volt a meglepetés ereje, és ügyesen bánt a bottal. A férfi utánakapott, de ő félreugrott és újra támadott.

– Jól vagy? – kérdezte hátra sem nézve, miközben a nyitott ajtó felé terelte ellenfelét.

Csak akkor térdepelt a lány mellé, amikor már kettesben maradtak a kis konyhában. Aeliz a nyakába borult, és összecsókolta az arcát. Átölelték egymást, a fiú nyugtatóan susogott neki. Így maradt volna Pierre vigyázó karjaiban, amíg világ a világ. Bezárkózni az öreg házba, éldegélni kettecskén.

– Őrség! Őrség, ide! – hallatszott az utcáról a férfi dühös kiáltozása.

A gyenge esőt követően tikkasztó forróság telepedett a vidékre. A két gyerek szapora léptekkel haladt a déli úton Vendôme felé.

– Biztos, hogy nem fognak utánunk jönni? – aggodalmaskodott a lány.

– Egészen biztos. Minden, amit tőled akartak, ottmaradt apád házának falai között.

– Az örökségem…

– Felejtsd el – rázta meg a fiú a fejét. – Kiforgatnának mindenedből. Tudod te, hány ilyen gyereket ismertem az utcán?

– Hányat?

– Azt… azt nem tudom, de elég sokat. Eleget ahhoz, hogy tudjam, mit beszélek.

Pierre nagyokat lépett, Aeliz nehezen bírta a tempót.

– Szúr az oldalam! – panaszkodott. – Nem mehetnénk lassabban? – próbálkozott, de a fiú megrázta a fejét.

– Messze már a többiek, be kell érni őket. Kétheti előnyük van.

– Legalább ne fuss olyan gyorsan!

– Nem futok, csak nagyokat lépek. Segít a bot. Megkönnyíti a járást. Majd neked is kerítünk egyet. Meglásd, mennyivel könnyebb lesz úgy!

– Butaság, Pierre. Ugyan hogyan tudná megkönnyíteni? Nekem nem kell. Azt is csak cipelnem kellene, és így is olyan nehéz.

A keresztúthoz közelítve Pierre elbizonytalanodott, és lassítani kezdett. Az elágazáshoz érve megtorpant, és botjának végét keményen a földbe döfte. Egyikük sem járt még ilyen messze a várostól, és most zavartan nézegettek mindkét irányba. Jobbról egy zöldséges szekér döcögött a kerekek vájta kátyúk között. A fiú a botjára támaszkodva bevárta, a lányka pedig letelepedett az út menti fűben, és a pitypangokat fújkálta elégedetten. Hálás volt a rövidke pihenőért. A szekér nehezen haladt: az elébe fogott mélabús ökör olyan ványadt volt, hogy a fiú úgy érezte, maga is gyorsabban húzná a rozoga fogatot. Három lovas is elszáguldott mellettük, mire odaértek.

– Adjon isten uraságodnak! Asszonyom! – biccentett Pierre a bakon ülő emberek felé. Nem látták véletlenül a gyerekek seregét?

– Régen elmentek már azok, fiú!

– Megmondanák, kérem, merre van Vendôme?

– Jobban tennétek, ha visszafordulnátok a szüleitekhez – mondta a férfi hátrafordulva, mert nem álltak meg. Talán attól féltek, hogy ha az ökör megtorpan, az istennek sem lesz hajlandó újra nekiindulni. – Vendôme arra van – bökött ostorával az ember abba az irányba, amerről érkeztek.

Pierre megköszönte, és jó utat kívánt. Letelepedett a lány mellé, aki azóta pityergett, hogy a kocsis a szüleiket említette. Megsimogatta a haját.

– Stéphane azt mondta, hogy Vendôme-ban gyülekezik a sereg – magyarázta. – Arra tartanak a prédikátorok által összeverbuvált csoportok. Sietnünk kel. Nagyon le vagyunk maradva.

– Én nem bírok gyorsabban menni – nyafogott Aeliz.

Pierre elnézett a másik irányba. Sóhajtott.

– Vendôme után Tours a legnagyobb város, szerintem arra tartanak. Ha nem megyünk Vendôme-ba, hanem egyenesen délre tartunk, akkor a sereg elé kerülhetünk.

Gerle röppent magasan a fejük fölött, sajátosan zúgó-búgó hangja megnyugtatta a zaklatott lány szívét. Felmosolygott az égre, és letörölte a könnyeit. Boldogan bólintott.

– Tudod az utat?

– Nem, de majd útközben megkérdezzük.

– Azt hittem, itt hagytál engemet, és régen elmentél a gyerekekkel – fakadt ki Aelizből a vallomás, ami már az út kezdetén kikívánkozott.

– Nélküled? Soha! – felelte lágyan Pierre, és a lány felé nyújtotta a kezét.

Az ujjaik összefonódtak, és kézen fogva folytatták az utat Blois felé.

Napról napra éltek, a jövőtlenek nyugalmával meneteltek céljuk felé. A lánynak fogalma sem volt e cél mibenlétéről, és a fiúban is csak nagyvonalakban körvonalazódott valamiféle terv.

Egyelőre nem szenvedtek hiányt, Aeliz maroknyi érméje még kitartott. Egy kedves mosoly az átnyújtott sol mellé, és a parasztok szíve ellágyult, megnyitva a kamrák ajtaját. Emitt sajtot, amott kenyeret kaptak. Amikor elmondták, kik ők és mi járatban vannak, rendszerint több is jutott, mint ami a pénzükért járt.

– Az ott jó lesz – mutatott Pierre a falu szélén álló első házra, ami nagyobb és takarosabb volt a többinél. – Valami tehetős gazdáé lehet. Látod a nagy udvart és az ólakat? A többi háztól jóval távolabb állhatott, és idővel úgy nőtt rá a falu.

– Honnan veszed te az ilyeneket, városi létedre? – kacagott Aeliz.

– Az apám vándorkomédiás volt. Sokat utaztunk.

A fiúnak igaza volt. Akadt szállás, és egy-egy tányér sovány leves is jutott. A gazda ugyan gyanakodva méregette őket, és akkor sem lett sokkal barátságosabb, amikor előadták a történetüket, de a felesége annál szívesebben fogadta a gyerekeket.

– Mások is jártak már itt – mondta, és újabb adagot mert a fatálakba. – Úgy egy maroknyian lehettek. A faluból többen is velük tartottak. – Felnevetett. – Fulrad két gyermekét is velük küldte. Azt mondta, menjenek, ha akarnak. Kilenc kölke van az istenadtának. Ha szerencsével járnak, jobb életük lesz, mint a többinek, akik maradtak.

Pierre kezében megállt a kanál.

– Mikor történt?

– Hát, nem ma vót.

– Előttünk járnak – néztek össze a gyerekek. – És csak maroknyian voltak? – firtatta Pierre. – Nem egy… egész sereg?

– Az hiányzott vóna még! – csattant fel az ember, de a felesége csendre intette.

– Nem, gyermekem. Azt mondták, a sereg a másik úton vonul, ők is ahhoz akartak csatlakozni.

– A farkasok örömére – morogta a gazda.

– Beszélsz itt butákat! Nem szégyelled magadat? Még ráijesztesz ezekre a szegény gyerekekre! – Az asszonyság összecsapta a tenyerét. – Na, de most már eleget beszéltünk! Gyertek, megmutatom a pajtát.

– Van másik út is? – erősködött tovább Pierre.

– Van hát. A nagy út, ami a városba vezet. De most aztán fekvés! A széna közt kipihenhetitek magatokat. Gondolom, nem aludtatok egy jót, amióta elindultatok.

Hajnalban a kakassal együtt keltek. Az erdősáv fölött halványan világolt a nap fénye, és dalos madarak éneke töltötte be a környéket. A gazda már a szerszámait kalapálta, mint aki a kegyetlen zajjal akarja indulásra nógatni a hívatlan vendégeket.

– Nesztek, egy kis útravaló. – Az asszony egy foltozott iszákot nyomott Pierre kezébe. A gyerekek nem győztek hálálkodni. Amikor belepillantottak, egy tenyérnyi avas szalonnát és egy fél cipót találtak benne. Elkerekedett a szemük.

– Köszönjük a jóságát! De nem akarunk hálátlanok lenni, tessék, kifizetem! – mondta Aeliz, és elővette a maradék pénzét.

A gazdának azonnal felcsillant a szeme, de az asszony szelíd mosollyal megfogta a lány kezét, és visszazárta az ujjait.

– Tartsd meg, angyalom! Nagyobb szükségetek van rá nektek, mint nekünk. És soha, de soha ne mutogasd mások előtt a vagyonkádat ilyen meggondolatlanul! Megértetted? Mennyi idős vagy, angyalom? – kérdezte, amikor a lány bólintott, hogy érti.

– Tizenhárom. De Pierre már tizennégy! – tette hozzá gyorsan.

– Legalábbis azt hiszem – bólogatott a fiú.

A házaspár kikísérte a gyerekeket az útra. Pierre gyanakodva figyelte a távoli kanyarulatot, és szemügyre vette a szántás túloldalán húzódó sötét erdőt.

– Merre van az a másik út? – kérdezte tőlük.

– Az erdősáv túloldalán – magyarázta az asszony. – Nem kell megijedni, még állatok sem élnek benne. Hamar átértek rajta. Azután balra, keletnek forduljatok.

– Hát a többiek nem délre tartanak?

– Délre egészen biztosan nem! – morogta a szófukar gazda. – Egész Provance a kathar háborút nyögi.

– Ha van eszük, Lyonba mennek, és elkerülik a háború sújtotta délvidéket – magyarázta az asszony. – Onnan már biztonságban Marseille-be lehet jutni.

– Aztán nagyon vigyázzatok egymásra! – integettek utánuk.

A gyerekek bevetették magukat az erdőbe. Ugyan Aeliz aggódott valamelyest, de Pierre igyekezett bátorságot önteni belé.

– Láttad a két gyereket? – kérdezte Aeliztől, nagyokat nevetve. – Ki se engedték őket a házból. Szerintem attól tartottak, hogy magunkkal csábítjuk őket!

Valóban hamar átértek pagony a túloldalára. Az út jóval szélesebb és forgalmasabb volt, mint az, amelyiken idáig utaztak. Mindkettejükbe bátorságot öntött az emberek látványa, és újult lelkesedéssel vetették magukat a kalandokba. Délelőtt egy kőmíves társaságában utaztak, aki Occitániába tartott, abban bízva, hogy a háború kínál számára valami sürgős építkezést. Azután egy szekérre kéredzkedtek fel, de hamarosan az is más irányba fordult, és megint magukra maradtak. Lovasok jöttek-mentek, futárok és nemesemberek.

Nem sokkal dél után úgy döntöttek, hogy megpihennek, és elköltik a kevéske elemózsiájuk egy részét. Letértek az útról, és egy lankás mögött kiválasztottak egy kellemes rétet, ahová az útról nem esett rálátás. Kabócák dala és egy gerle huhukolása mellett nyitották ki az ajándék iszákot. Még hozzá sem kezdhettek az étkezéshez, amikor vad acsarkodást hallottak, azután dühödt kutyaugatást.

– Vadkutyák! – szökkent talpra Pierre. – Futás! – Azzal megragadta a lány kezét, és már rántotta is maga után. Lélekszakadva rohantak, jobb híján az erdő felé, mert más nem jutott az eszükbe. – Fel a fára! – Parancsolta a fiú, és a botot elhajítva, bakot tartott a riadt Aeliznek.

Szinte fellökte az alsó ágakra, azután maga is ugrott utána. Kezével, lábával csimpaszkodott az ágon, amikor beérték őket a kutyák, és azonnal rájuk vetették magukat. Hárman, négyen lehettek, de olyan összegabalyodva száguldottak, hogy nem tudta megszámolni őket. A legnagyobb felrugaszkodott, és belekapott a vízszintesen csimpaszkodó fiú válláról lelógó iszákba. Pierre a hirtelen rántástól kis híján leesett, de ekkor reccsent az anyag, és az átalvető a kutyák martaléka lett.

A vezérhím rámordult a többiekre. Az iszákkal a szájában megrázta a fejét, a szalonna és a cipó kétfelé gurult. A gyerekek az ágakon ülve figyelték, ahogy az éhes vadkutyák egymást tépik a falatokért. Pillanatok alatt eltűntették az egészet, azután a figyelmük ismét a lombok között kuksoló prédára fordult.

– Azt hittem, ha megeszik, minket békén hagynak – vakarta a fejét Pierre.

– Most aztán se élelmünk, se reményünk – nyafogott Aeliz.

Egy nagy, loncsos bundájú kopó az ágak alatt gubbasztva figyelte őket. A fiú szemmel tartotta, de valahányszor találkozott a tekintetük, a kutya vad ugatásban tört ki. Végül a vezérhím is megelégelte, mert elkapta a nyakát, és a földre szorította a hangoskodót.

Órák teltek el, de a kutyák nem tágítottak, csak elheveredtek a fa alatt. Az elviselhetetlenül forró levegő kitikkasztott embert és állatot. A gyerekek szenvedtek a szomjúságtól, de nem mertek lemászni, pedig az összes kutya nyelvlógatva horpasztott a fatörzs árnyékában. Azután összekaptak valamin, és ismét egymásnak estek, ami végképp elriasztotta a gyerekeket a próbálkozástól.

Az éjszaka közeledtével bevackolták magukat a vastag ágak tövébe, ahol a legnagyobb biztonságban érezték magukat.

– Ne feledd, nem szabad elaludni! – suttogta Pierre nagyokat pislogva.

– Nem is tudnék, olyan éhes vagyok. – Aeliz sorban mormolta az imákat és a fohászokat. – Meglásd, Isten megsegít! – győzködte a fiút és önmagát.

Pierre sikoltozásra és acsarkodásra ébredt. A hajnal első sugarai átragyogtak a lombok között. Azonnal felismerte Aeliz hangját, de hirtelen azt sem tudta, hol van, és mi történik körülötte. Azután megpillantotta a lányt: az alsó ág tövében hasalt, a loncsos kopó vadul rángatta a lelógó lábszárát. A fiú nem is gondolkodott, amikor két sarkával egyenesen a kutya hátára ugrott. Az állat gerince nagyot roppant, és elengedte a zsákmányát. Pierre kigurult az ugrásból, és felkapta a földről a vándorbotot. Bezúzta vele egy szuka koponyáját, azután meglengette maga körül a fegyverét, és egy szerencsés suhintással kiütötte a vezérhím egyik szemét. A negyedik állat jobbnak látta, ha elinal.

Aeliz nem bírta tovább a csimpaszkodást. Elengedte az ágat, és a földre huppant.

– A lábam, a lábam! – nyöszörögte a sebét markolászva. Pierre lerogyott mellé, és szemügyre vette.

– Csúnya, de semmi komoly. Tudod mozgatni? Istennek legyen hála, akkor nem tört el. – Megkereste a széttépett iszákot, és a szárával körbetekerte a sebet. Azután szerelmese mellé telepedett, és hátukat a fatörzsnek vetve cirógatni kezdte a haját. – Galambocskám! – nézett körbe mosolyogva, és elővette a kiskését. – Szeretjük mi a kutyahúst?

– Fúj – nézett rá a lány undorodva, azután a kezébe temette az arcát.

A bicegő Aeliz miatt lassan haladtak tovább. Pierre odaadta a botot a lánynak, hogy legyen mire támaszkodnia. Elég nagy utat hagytak maguk mögött ahhoz képest, amire számított. Aeliz maga is meglepődött saját erején. Az imák miatt van! – hajtogatta egyre, és nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy hálát adjon a gondviselésért, és könyörögve kérte az égiek segedelmét a további megpróbáltatásokhoz.

Napokig meneteltek, egyre reményvesztettebben a nélkülözéstől. Minél közelebb értek a sereghez, annál kevésbé jutott élelem. Mostanra a pénzük is elfogyott, de legalább tudták, hogy jó irányba mennek, mert az emberek látták a gyerekhadat. Ha lakott területre értek, koldultak. Ha nem jártak sikerrel, akkor loptak. Ilyenkor Pierre azzal magyarázkodott a háborgó lánynak, hogy nincs más választásuk, Isten majd megbocsát. Aeliz mindannyiszor felrótta neki, hogy márpedig lopni bűn, de az így szerzett ételt egyszer sem vetette meg.

A ruhájukat mostanra beborította a piszok, imitt-amott szakadozott is már. Éppen úgy néztek ki, mint ahogyan érezték is magukat. Két szakadt, nincstelen árva, aki Marseille felé bandukol abban a reményben, hogy a gyerekek serege még náluk is lassabban halad.

– Minél többen vannak, annál nehezebb a dolguk – próbálta tartani a lelket Pierre az elcsigázott lányban. – Egy ekkora sereg csak a nagyobb városokban remélhet elegendő élelmet.

Harmadnapra rá egészen megközelítették a kis kereszteseket, legalábbis ezt hallották a szembejövő utazóktól és az útba eső falvak lakosságától. Mostanra hiába kértek élelmet, csak fejrázást és sajnálkozást kaptak; ha valakinek volt is fölöslege, azt már odaadta az éhező seregnek.

Amikor az út egy éles kanyarral befordult az erdőbe és eltűnt a fák között, mindketten elbizonytalanodtak. A lombkoronák összeértek a magasban, sötét árnyékokat vetve a széles törzsek rengetegére. A gyerekek egymásra pillantottak. Pierre, hogy erőt öntsön a lányba, félszegen rámosolygott, azután megfogták egymás kezét, és beléptek az ismeretlenbe.

Abban reménykedtek, hogy az erdőben hűvösebb lesz, de a forróság megült a lombok alatt. Ahelyett, hogy az út egyenesen keletre tartott volna, jobbra-balra kanyargott előttük, követve a táj dimbes-dombos vonulatát. A közelben patak csörgedezett; a gyorsfolyású víz csobogását énekesmadarak éles füttyszólamai kísérték.

– Víz! – mondták ki egyszerre, és az utat elhagyva megindultak az aljnövényzeten át.

A patak az úttól alig harminclépésnyire csordogált. Csak amikor elérték a partot, akkor pillantották meg a kipányvázott lovakat és a két katonát. Az egyik éppen a patakba vizelt, a másik egy tűzgödör mellett ücsörgött, és egy nyársra húzott nyulat bökdösött a tőrével. A gyerekek megorrontották a sült hús illatát. A szájukban azonnal összefutott a nyál, az éhség az óvatosságot is háttérbe szorította.

Félszegen közelítettek. A férfiak zsoldosoknak tűntek. A fegyverkabátjukra posztóból szabott keresztet varrtak, ami inkább tűnt rozsdabarnának, semmint vörösnek. A patak partján álló befejezte a vizelést, a másik meg feltápászkodott. A jobb füle hiányzott.

– Jó urak! Keresztesek vagytok? – kérdezte a fiú bátortalan hangon. – A Szentföldre tartotok?

– Tart az ördög! – köpött egyet a tűz mellett álló. – Oda csak hadd menjenek a nemes urak és a bolondok. Minek mennénk, amikor közelebb is lehet embert ölni? Simon de Montfort szolgálatába igyekszünk, hogy megtisztítsuk Languedocot az eretnek fertőtől.

– Az is van olyan jó mulatság – nevetett a másik –, oszt’ még közelebb is van. Istennek mindkettő egyformán kedves. Mi dolgotok erre, he?

Most, hogy ilyen közel kerültek a katonákhoz, már egyáltalán nem tűnt olyan jó ötletnek, hogy megszólították őket. Az arcukra sötét árnyék vetült, a szemük ravaszságtól csillogott. Az egész megjelenésükben volt valami fenyegetően alattomos. Aeliz a szerelmese mögé húzódott, a karjába csimpaszkodva nézett keresztül a fiú válla fölött.

– A gyerekeket keressük. A gyerekek seregét.

– Akkor bolondok vagytok – köpött megint a félfülű.

– Napok óta nem ettünk – próbálkozott Pierre, le nem véve a szemét a tűz fölött sütkérező vadnyúlról.

A zsoldosok az ételre pillantottak, azután egymásra néztek, és elvigyorodtak.

– A lányért.

– Hogyan? – Aeliz arcából kifutott a szín. Ismerte már az ilyen vigyort, és jól emlékezett rá. Az orléans-i kereskedő képén látott hasonlót. Pedig milyen kedvesnek tűnt…

Pierre hátranyúlt, és eltolta magától.

– Menj, Aeliz! – parancsolta hűvös hangon, és meglóbálta a botját. Nagyot kiáltott: – Fuss!

A lány inaszakadtából rohant az út felé, abban a reményben, hogy ott talál valakit, aki biztonságot nyújt neki. Hasra esett egy kiálló gyökérben, az arca a sáros avarba fúródott. A fájdalommal nem törődve talpra szökkent, és futott tovább. Mintha hangokat hallott volna elől… Sérült lába sajgott a megerőltetéstől, és mire kibukkant a fák közül, már erősen bicegett. Segítségért kiáltozva lerogyott a fűbe, és a lábszárát szorongatta. Felszakadhatott a sebe, mert a hevenyészett kötésen átütött a vér.

Pierre nagyívben lóbálva, a botjával hadonászott a közeledő zsoldosok felé. A félfülű kivonta a kardját, és megállt a gyerek előtt.

– Bu! – kiáltott egy hirtelen, támadó mozdulattal, mire Pierre-nek ijedtében összeakadtak a lábai, és kis híján hanyatt esett. Harsány nevetéstől űzve beszaladt az erdőbe Aeliz után. A zsoldosok komótosan pakolni kezdtek. – Meneküljetek csak! Úgyis utolérünk!

– Aeliz, fuss! – jött a fák közül Pierre hangja, mire a lány feltápászkodott és szaladni kezdett. A fiú kirontott az útra, és utánaeredt. – A fák közé! Menj be a fák közé! – üvöltötte.

Az erdő aljnövényzetében botladozva Aeliz már tudta, hogy nem fogja bírni. A fiú beérte, és a hátára kapta, úgy szaladt vele, árkon-bokron keresztül. A lány halkat sikkantott, amikor a fiú kibillent az egyensúlyából, és csaknem nekiszaladt egy fatörzsnek. Egy gally a homlokába csapott, és csak azért nem esett le, mert görcsösen kapaszkodott, Pierre pedig még annál is szorosabban tartotta. Vér csurgott az arcába.

– Figyelj az ágakra! – mondta Pierre. – Én nem tudok törődni velük.

Mögöttük lovak horkantottak és ágak ropogtak. A paták dübörgése lecsillapodott, amikor a lovasok beléptettek utánuk az erdő sűrűjébe.

– De hát ezek keresztesek, nem? – kérdezte a rettegő Aeliz.

– Ilyen vadat még nem hajtottunk! – jutott el hozzájuk a katonák kaján üvöltözése. − Remélem, jó szoros az öled, mert karóba húzlak, te lány! A fiúdat pedig a kardom hegyire!

– Mi lesz velünk, Pierre? – sírdogált Aeliz. – Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…

– Mit csinálsz? – kérdezte a fiú nagyokat szuszogva.

– Imádkozom az Úrhoz. Eddig is megsegített. Most is meg kell hallgatnia!

A csörtetés egyre közelebbről hallatszott mögöttük. Már-már a nyakukban érezték a lovak leheletét, amikor váratlanul kiszaladtak a sűrűből, egyenesen az útra.

A meglepetéstől még az őket űző lovasokról is megfeledkeztek. Mindkét irányban, ameddig csak elláttak a hosszan kígyózó út mentén, gyerekek ücsörögtek a földön. Mind fáradtak voltak, piszkosak és soványak. Semmi nem különböztette meg őket a két, menekülő árvától.

Pierre tett még néhány tántorgó lépést a gyerekek felé, amikor szétnyíltak mögöttük az ágak, és a homályból kiugrattak a lovasok. A két gyerek hasra esett az út porában, Aeliz nagyot nyekkenve bukott át Pierre válla fölött. A lovak fújtatva rázták a fejüket, amikor lovasaik visszafogták a vágtát. A hirtelen mozdulattól az egyik felágaskodott és körbefordult, a gazdája a lendülettől hajtva lefordult a nyeregből.

A gyereksereg azonnal felismerte a helyzetet. A közelben állók felpattantak, azután mind, az összes. Közelebb húzódtak egymáshoz, és esetlen csatarendbe tömörültek, hogy megvédjék a láthatóan segítségre szoruló lánykát és a barátját.

A félfülű szitkozódva feltápászkodott, és elővonta a kardját.

A gyerekek nem tágítottak, de nem is tettek semmit. Szemeikből sütött az elszántság. Egyesek követ szorongattak a markukban, mások botot. A menet eleje felől dübörgő paták hangja hallatszott; néhány nemesifjú is a sereggel tartott, és most készek voltak harcba szállni kis barátaikért, bármi is legyen a csetepaté oka.

A félfülű a gyerekek lába elé köpött. Felugrott a nyeregbe, és a társával együtt eltűnt a fák között.

– Nem megmondtam? – kiabálta valaki. – Az ártatlanság győzedelmeskedik az erőszak felett! – A gyereksereg örömujjongásban tört ki. – Meglátjátok majd, a tengerhez érve megnyílnak majd a vizek, akár Mózes előtt a Vörös-tenger!

– Isten akarja! Isten akarja! – kiáltozták a gyerekek.

Aeliz térdre rogyott, és imára kulcsolt kezekkel az égre tekintett. Az arcán könnyek csurogtak.

– Isten megsegít! Tudtam, hogy nem hagy el bennünket!

Pierre csak hevert, és a felettük csapatokban repülő madarakat nézte. Hangosan zihálva kapkodta a levegőt. Egy nyúlánk, szőke fiúcska lépett melléjük, és kedvesen rájuk mosolygott.

– Stéphane a nevem – mondta.

– Tudom – felelte Pierre, és elfogadta a feléje nyújtott segítő kezet.

A sereg fekete áradatként hömpölygött a völgyben, követve a Rhône folyását, mintha csak a medréből kilépett folyó zúdulna alá a hegyekből. Marseille máskor rettegve nézne egy ekkora hadat, de nem most. Most csodálat és büszkeség fűtötte a silbakok szívét, amikor megfújták a jelzőkürtöket. Az érkezőket megelőzte a hírük, és sokan elébük siettek, akárha saját gyermekeik közelednének a város felé. Már messziről hallatszott a vékony hangú zsoltárének.

– Isten akarja! Isten akarja! – kiáltották a gyerekek a falak előtt. A magasba emelték a markukban szorongatott kis fakereszteket, mire a kapuk megnyíltak előttük.

Hosszú és gyötrelmes út állt mögöttük. A tikkasztó nyár megviselte az egész országot. Alig jutott ennivaló, és a lakosság még az ivóvízben is szűkölködött. A vetés kiégett, a kutak kiszáradtak, a források elapadtak. A gyerekek közül sokan visszafordultak, mások összeestek és meghaltak. Rengetegen panaszkodtak a nehéz körülményekre, és azt kérdezték, hogy ha velünk az Isten, akkor miért sújtanak bennünket ilyen borzasztó megpróbáltatások? Erre válaszul néhányan megint csak visszafordultak. Mások azt hangoztatták, hogy Isten teszi próbára a hitüket. Voltak, akiket egy-egy faluban vagy tanyán maradásra bírtak az emberek, munkát és lakhatást kínálva nekik. A legtöbbjük számára már ez hatalmas változást jelentett; nincstelen, városi koldusgyerekek kaptak biztosnak tűnő jövőt, lehetőséget egy jobb életre. A soraik egyre fogyatkoztak, hogy aztán egy-egy útba ejtett városban ismét megsokasodjanak.

De most itt vannak, megérkeztek. A számuk határtalan. Azt beszélik, hogy egy velük tartó papnövendék megolvasta a sorokat, s azt mondta, húszezernél is többen vannak. Egy másik vitába szállt vele, és ötezret emlegetett.

– Melyik a nagyobb? – kérdezte Pierre Aeliztől, aki csak nevetett rajta, és boldog puszit nyomott az arcára. A fiú szégyellte magát a butaságáért, de azért a pusziért még így is megérte.

A rengeteg gyerek elárasztotta a várost. Sok marseille-i biztosított szállást a számukra, és a szegényházak is megnyitották kapuikat, de a terek és az utcák még így is megteltek lézengő gyerekekkel. Az egyház és a lovagrendek ételt osztottak, az ispotályosok és a templomosok pedig orvosi ellátásban is részesítették a rászorulókat.

De ez sem volt elég. Most, hogy véget ért a végtelennek tetsző menetelés, egyesek holtan rogytak össze a kapualjakban. A kikötő megtelt gyerekekkel – a legtöbben a tengert akarták látni, és azt tudakolták, hogy melyik irányba van Jeruzsálem. A halászok megsajnálták őket, és ingyen osztották a halat.

– És most mi lesz? – kérdezte Aeliz két falat között. Mohón tömte magába a sült halat, még a fűszeres lisztbe forgatott bőrét is megette, pedig azt sohasem szerette.

– Hogyhogy mi lesz? Hallottad te is. Holnap mindannyian levonulunk a kikötőbe, és folytatjuk az utat. Stéphane maga ígérte, hogy megnyílnak a vizek, és száraz lábbal kelünk át a túloldalra, mint az a Mózes. Az lesz ám csak a csoda! Képzeld el, kis galambom, micsoda diadalt aratunk majd, amikor megjelenünk az Outremerben!

Sokan már most is a mólónál ücsörögtek, és bűvölték a tengert. A matrózok megmosolyogták őket, és barackot nyomtak a kicsinyek kobakjára. Egy öreg halász megkönnyezte a jóhiszemű siserehadat.

A tengerparti utcákat átjárta a lágy szellő, s balzsamos éjszaka telepedett a városra. A kis keresztesek szívesen töltötték a szabadban az éjszakát. A legtöbbjük aludni sem bírt a felfokozott várakozástól, és hajnalig beszélgettek, miközben nézték a végtelen víztükörben bukdácsoló csillagokat.

Pierre és Aeliz egy beszakadt tetejű, lakatlan házban leltek menedékre. Még szalmazsákokat is találtak a lépcső alatt, de az emeletre már nem mertek felóvakodni a korhadt fokokon. Teli hassal elhevertek a sarokban, és összebújva beszélgettek, a jövőt tervezgették.

– Mit csinálunk majd, ha beteljesítettük a küldetésünket? – kérdezte a lány. Egészen a fiúhoz bújt, a fejét Pierre mellkasára hajtotta.

– Keresek munkát. Azt hallottam, odaát kiváló mesteremberek élnek. Lehetek kovács, vagy asztalos. Esetleg fegyverkészítő.

– Az meg minek? Ha sikerül, többé nem lesz háború.

– Akkor kereskedő.

– Magamra hagynál, csak hogy utazhass? Legyél inkább szatócs. Az is kereskedő.

Aeliz felnézett a fiúra, és puha puszit nyomott az arcára. Pierre odafordult, és összeért a szájuk. A lány ajkai szétnyíltak, és utat engedtek mindkettejük vágyainak. Az első csókot újabbak követték. Ujjaik öntudatlan felfedezőútra indultak a másik testén, és hangos sóhaj jelezte, ha érzékeny tájakra találtak. A kezek útját csókok követték, hogy megleljék a helyeket, ahol a sóhajok születnek.

Talán a felszabadultság, a kétségekben megélt hónapok után rájuk törő biztonság érzete, talán a jövőbe vetett remény lehetett az oka. Meglehet, csak a puszta ösztön feledtette velük világuk kötelmeit. Szomjazták egymás érintését, élvezték fiatalságuk perzselő tüzét. A testük összeforrt, ahogy a lelkük is egymásra talált hosszú hónapokkal ezelőtt.

Nem siettek, az övék volt az egész éjszaka. Magasan a fejük felett, a beszakadt tetőn át hunyorogva őrködtek felettük a csillagok.

Zúgott a kikötő. Ahány gyerek csak a mólókra fért, mind ott nyüzsgött a város déli oldalán. A kezükben a hosszú út során saját maguk által faragott kereszt. A házak ablakában kíváncsi tekintetek várták a küszöbönálló csodát. A gyerekek oly erősen hittek benne, hogy még a marseille-iek közül is sokan biztosra vették, hogy a próféták kora után ismét bekövetkezik valamiféle isteni tanúságtétel.

Néhány halászhajó a kikötőben maradt, mert nem tudták mivel jár majd, ha valóban megnyílik a tenger. Mások pusztán kíváncsiak voltak, ezért maradtak. A legtöbben azonban csak legyintettek, és délibábos képzelgésnek nevezték a gyerekek reményeit, és úgy az egész hadjáratot.

– Mikor lesz mán? – kérdezte valaki, amikor a nap egyre magasabbra hágott az égen, és még mindig nem történt semmi rendkívüli. A többiek lehurrogták és türelemre intették.

A nap sugarai szikrát hánytak a köveken, a hullámtörők ölében nyugvó víztükrön éles fényű csillámlobot vetettek a parton állók szemébe.

– Hinnünk kell! – hallatszott valahonnan Stéphane hangja. – Mindőnknek hinnie kell! Ez a hit próbája, testvéreim! Azzal keltünk útra, hogy az ártatlanság diadalmaskodik az erőszak felett. Az ártatlanság a mi fegyverünk, és ez az ártatlanság az, ami megnyitja előttünk a végtelen vizeket!

– Az ártatlanság… – motyogta Aeliz.

– Mindannyian testvérek vagyunk e nagy vállalkozásban – folytatta a prófétának nyilvánított Stéphane azzal az isten adta szónoki tehetséggel, amivel az egész hadjáratot képes volt életre hívni és mozgásba lendíteni. – Együtt éltük meg ezt a nagy kalandot, és egy emberként fogunk átkelni a vizeken! Az ártatlanságunk az, ami utat nyit nekünk a Szentföldre.

Aeliz a szája elé kapta a kezét. A szemében félelem villant, amikor Pierre-re emelte a tekintetét.

– Nem vagyunk ártatlanok. Bűnösök vagyunk! Miattunk nem nyílik meg a tenger.

– Butaságokat beszélsz, galambocskám – mosolygott Pierre, de ráncokba szaladt a homlokán a bőr, amikor maga is elgondolkodott a lány szavain.

– Imádkozzatok velem – szólította fel követőit a kis próféta. – Kérjük együtt az Úr segedelmét.

– Meglátod, ez most is segíteni fog – szorította meg Pierre Aeliz kezét.

Ezúttal nem – a gondolat lélekbevágó volt, a lány arcából kifutott a vér.

Közösen imádkoztak, még a felnőttek is csatlakoztak hozzájuk. Reménytől duzzadt az egész kikötő.

A nap átlépte a delelőpontot a fejük felett. Erős sugarai elszívták a színeket és elfakították a tenger kékjét. A kisebbek és a gyengék nem állták az erejét, és társaik karjába hanyatlottak.

– Stéphane becsapott minket – hallatszott valahonnan a tömeg közepéből. – Stéphane hazudott nekünk! – csatlakoztak hozzá más hangok is. – Elárult bennünket!

– Maradjatok! – mondta valaki, mert néhányan elhajították a botjaikat, és megindultak a városkapuk felé. Kis keresztek gyűltek a köveken, apró talpak tiportak a száraikon.

– Nincs itt semmiféle csoda! – mondták.

Igazuk volt. A csoda sem aznap, sem másnap nem következett be. A gyerekek serege a felére csökkent. A legtöbben visszafordultak, hogy ismét leküzdjék a maguk mögött hagyott több száz mérföldes megpróbáltatást, bízva abban, hogy nem a hazaút során véreznek el. Néhányukat a marseille-iek maradásra és letelepedésre bírták.

A maradék, akik még mindig hittek a célban és Stéphane-ben, és azok, akiknek nem volt hová menniük, tovább várakoztak. Stéphane és a zászlóvivői tárgyalásokat folytattak a kapitányokkal és a kereskedőkkel, akik hajlandónak mutatkoztak a segítségre.

– Mégis, mit reméltetek pénz nélkül? – mondták, amikor a kis keresztesek a felajánlott legcsekélyebb összeget sem bírták kifizetni.

Öt nap telt el, amikor két kereskedő megkönyörült rajtuk, és közösen felajánlották a segítségüket. Hét hajót béreltek a gyerekek számára, és ígéretet tettek, hogy ingyen átviszik őket Palesztinába. Addigra már senki nem bízott a sikerben, és a városnak kezdett terhet jelenteni a számtalan, dologtalan gyermek. Az alku hallatán megnyugodtak a kedélyek. A gyerekek örültek, hogy folyathatják Istentől rendelt küldetésüket, Marseille pedig fellélegezhetett a hosszúra nyúlt vendéglátás után.

– Hugues Ferreus és Guillaume de Posqueres? Vas Hugó és Disznó Vilmos? – kérdezte Pierre gyanakvó hangon, amikor a hét hajó egyikének fedélzetére léptek. – Miféle nevek ezek? Tisztességes ember nem visel ilyet.

– Hallgass! Még meghallják – csitította a lány. – Mit fognak szólni? Ha ők nincsenek, senki nem segít rajtunk. Másoknak csak a szája járt, ők tettek is értünk valamit!

A vízi út izgalmasnak ígérkezett, mert egyikük sem utazott még a tengeren. A gyereksereg jól érezte magát a szellőjárta fedélzeten. Dalokat énekeltek és közösen imádkoztak. Az itáliai partok közelében delfinek csatlakoztak a kis zarándokokhoz, amitől boldog sikoltozás és tapsikolás támadt a fedélzeten.

– Ugye milyen gyönyörű? – Pierre átkarolta Aelizt. Együtt nézték a láthatáron felsejlő partokat, és a mellettük sikló többi hajót. Szardínia délnyugati csücskénél, valahol San Pietro szigetének környékén jártak. Mostanra a fiúnak sikerült meggyőznie szerelmesét, hogy feleslegesen aggodalmaskodott. – Csak hinni kell, és minden a legnagyobb rendben lesz. Semmi rosszat nem tettünk, galambom! Hiszen szeretjük egymást. Odaát feleségül veszlek – ígérte, és csókot nyomott a lány naptól áthevült hajába.

A vihar hirtelen tört rájuk. Az egyik pillanatban még égszínkéken ragyogott az ég, a másikban már sötét fellegek gyülekeztek a fejük felett. A dühös szél tarajos hullámokat korbácsolt a tenger vizén, a habok az eső verte fedélzetet nyaldosták. A gyerekek sikoltozva verődtek össze a raktérben. Akiknek nem akadt hely odalent, egymást átkarolva imádkoztak a villámfényben. A hajótest recsegett a talpuk alatt, az eresztékek ropogtak a megerőltetéstől.

– Bűnösök vagyunk – motyogta Aeliz üveges tekintettel, és nem voltak szavak, amikkel meg lehetett volna győzni az ellenkezőjéről.

A nef megdőlt alattuk, a tőkesúly nem bírt az elemek dühével. Amikor egy hullám a magasba emelte a hajót, Pierre kétségbeesetten átkarolta a lány derekát, miközben jobbjával a főárboc kötélzetébe kapaszkodott.

Valami hangosat reccsent, azután a fejük felett elszabadult a vitorla. A meglazult kötélzet miatt Pierre elveszítette az egyensúlyát, és mindketten a fedélzetre zuhantak. Átcsapott felettük egy óriáshullám, és lefölözte a vadul sikoltozó élő rakomány javarészét. A hajó tehetetlenül sodródott a partok felé, akár egy dióhéjból készült vízi játék. A padló nagyot lódult a talpuk alatt, hogy hirtelen a levegőben találták magukat; a szerelmesek még akkor is egymás kezét szorították, amikor a hajó oldala szörnyű robajjal széthasadt egy szilánkos élű sziklazátonyon.

Langyos nedvesség ölelte körül, mintha az egész világ az ő testét csókolgatná bársonyos érintéssel. A kellemes érzés a szeretkezésüket jutatta eszébe, amitől bágyadtan elmosolyodott. A jóérzést halovány bűntudat árnyalta, ami a tudattalan mélységekből fakadva utat tört magának a valóságba, és súlyos lelkifurdalássá duzzadt. Nagyot rándult, és felébredt.

Undorodott saját magától és a tenger szemérmetlen érintésétől, ami illetlen képzelgéseket küldött védtelenül hagyott álmaiba.

– Istenem! Mondd, hogy jól vagy, kis galambom!

Aeliz szétnézett. A hajótest egy viszonylag épen maradt darabján feküdt, s körötte a végtelen tengert csak Pierre alakja törte meg.

– Mi történt?

– Nem emlékszel a viharra? Nem emlékszel a hajótörésre?

– Csak a többiek sikolya zúg a fejemben. Én élek, ők pedig nem.

– Nem sokon múlott – bólogatott Pierre. – Azóta alszol, hogy felhúztalak ide. – Nevetni próbált, de a lány szavai beléfojtották az erőltetett jókedvet.

– Mi végre, Pierre? Hát nem érted, hogy miért történt mindez? Bűnösök vagyunk! Sohasem érhetjük el a Szentföldet! Hagytál volna inkább meghalni!

– Ne beszélj badarságokat! Kérlek…

Két nap múlva már Pierre is arra gondolt, hogy talán hiba volt küzdeni az ég akarata ellen. A szájuk cserepesre repedt, és szédültek a szomjúságtól.

– Ne tedd! Méreg – ragadta meg a lány kezét, amikor Aeliz inni akart a tengerből.

– Hisz csak víz! – magyarázta a lány. – Sós, az igaz, de a levesben is van só…

– Méreg az, hidd el! Egy utazótól hallottam, még Orléansban.

– Ha méreg, annál jobb! Legalább… – Sírva a deszkákra rogyott, és elcsendesedett. Pierre-nek szörnyen fájt a feje, de közelebb húzódott hozzá.

Arra riadt, hogy a lány a vállánál fogva rázza, és a nevét ismételgeti. Egy hajó közeledett feléjük. A vitorláján hatalmas kereszt.

– Megmenekültünk, Aeliz! Látod, velünk az Isten! – kiáltotta boldogan, és keresztet vetett. Egymásba kapaszkodva várták, hogy az örökkévalóságnak tűnő percek tovaszálljanak.

– Legyenek áldottak, jó urak, hogy erre sodorta magukat a Mindenható szele! – kiáltotta hangosan, amikor már a korlát mellett állók arcát is látni lehetett. És mintha… igen, gyerekek vannak a fedélzeten! – Nézd, Aeliz, az maga Vas Hugó!

– No nézd csak, még két kölyök! Húzd fel őket, Guy! – adta ki a parancsot Vas Hugó – Szerencsétek van. Két hajónk veszett oda a viharban, a többit is alig bírtuk újra összeterelni. – Gonosz vigyor telepedett az arcára, amikor a mellette álló férfihoz fordult: – Legalább ezzel a két szerencsétlennel javíthatunk valamit az egyenlegen.

– Elég soványka pótlék az. Hét hajót ígértél, Hugó! – A füstös képű férfi az oldalpalánkba kapaszkodva hunyorgott a vízen hányódó roncsdarab utasai felé. – De úgy látom, a lány príma áru. Jó pénzt fizetnek majd érte. Ha még szűz, úgy önmagában többet ér, mint kéttucat másik.

A fiataloknak az arcára fagyott az öröm. Aeliz megragadta Pierre karját.

– Pierre, hiszen ezek…

– Nincs más választásunk, galambom. – Közelebb hajolt, hogy megcsókolja a lányt, de ő eltolta magától, és a fejét rázta.

– Milyen élet vár ránk?

– Voltunk már rosszabb helyzetben is. Meglásd, ebből is kimászunk majd!

– Itt a kötél, nesztek! Kapd el, fiú, ha élni akarsz.

A kötél keményen az arcába csapott, de sikerült megragadnia. Belekapaszkodott, és maradék erejét összeszedve nekiveselkedett, hogy közelebb húzza magukat a hajóhoz. Hátranézett, hogy egy mosollyal erőt öntsön a lányba.

Aeliz nem volt sehol. A mozdulatlan vízben csak az ég kékje ragyogott.

A gyerekek keresztes hadjárata nem tartozik a keresztes háború legismertebb eseményei közé. Nem is tudunk róla sokat, mert a legtöbb krónika csak a nagy hősöket és a nevezetes eseményeket jegyzi. Újabban olyan elméletek is születtek, amik egyenesen megkérdőjelezik a háború e szomorú fejezetének megtörténtét.

1212 májusában egy tizenkét éves, Stephanus de Cloyes nevű pásztorfiú jelent meg a Saint Denisben bíráskodó Fülöp Ágost előtt, hogy átadja neki Jézus üzenetét. Fiatal kora ellenére állítólag rendkívüli szónoki képességekkel rendelkezett, és a kortársak szerint közel harmincezres sereget verbuvált össze menetelése során. Noha a korabeli becsléseket illik fenntartásokkal kezelni, még ennek tudatában is megdöbbentő ez a számadat.

Saint Denis, Vendôme, Tours, Lyon és Marseille – ez volt az egész Franciaországot átszelő útvonal. A háttérben működő összetett okok között egyaránt megtalálhatjuk a korra jellemző hitbuzgalmat, a szegénységet, a tömeghisztériát és számtalan egyéb tényezőt, amik akkor, abban a közegben megszülték ezt az eleve kudarcra ítélt mozgalmat.

Hajóra szállásuk után nyomuk veszett. Tizennyolc esztendőnek kellett eltelnie, hogy egy pap, aki maga is részt vett a hadjáratban, meghozza az első híreket. Általa ismerjük a további eseményeket. Állítása szerint két hajó veszett oda a novellában is ábrázolt viharban San Pietro szigeténél.

A túlélők egy részét az algériai Bougie-ba vitték értékesíteni, másokat a bagdadi rabszolgapiacra hajtottak. Itt tizennyolcan mártírhalált haltak, mert nem voltak hajlandóak áttérni a muzulmán hitre. A művelteket és a fiatal papokat Egyiptomba vitték, ahol a kormányzó, al-Ádil fia, al-Kámil vásárolta meg az ifjakat, hogy tanítóként, tolmácsként és titkárként alkalmazza őket, és még a muzulmán hit felvételét sem követelte meg tőlük. Az említett papot, aki elmesélte a történetüket, tizennyolc év után bocsátották szabadon.

A két Marseille-i kereskedőt, Vas Hugót és Disznó Vilmost állítólag később felakasztották, mert a szaracénok megbízásából megpróbálkoztak Frigyes császár elrablásával – de ez a történet már a szóbeszéd homályába vész.

A francia gyerekek hadjáratával egy időben ugyanilyen mozgalom indult Kölnben is. Az ő sorsuk is hasonló véget ért.