Eretnek I. – részletek

„Amikor elértük a berek határát, a bessenyők leugrottak a nyeregből, és minket is leparancsoltak. Kantárszáron vezettük az állatokat, be, egyenesen a sűrű ártéri erdő közepébe.

Az égerfák koronája összeért a fejünk felett, s a törzsükön át egészen a tetejükig felfolyt rájuk a mindenféle folyondár és az iszalag, áthatolhatatlanná és járhatatlanná téve az erdőt. Az indák ujjnyi vastag kötelékként csüngtek alá a lombokról, virágzó fehérbe és halovány lilába öltözötten állták utunkat, tömör, élő falat képezve előttünk.

A lombok megszűrték a fényt, hogy kezdetben egész hűvösnek éreztem a levegőt. A lovak berzenkedve haladtak, olykor húzni-vonni kellett őket. Annál is inkább, mert talpunk alatt hamarosan puhának érződött a talaj, és egy idő után bokáig állt a víz. Meg kellett küzdeni minden lépésünkért, pedig nekünk még könnyű is volt a dolgunk. Csak az úgy-ahogy kitaposott és megvágott ösvényt kellett követnünk, lévén a bessenyők olykor szablyával irtották maguk előtt az ősrengeteget.

Hamarosan csurgott a hátamon a veríték. A pára megült a buja növényzet alatt, hogy légszomj gyötört, s páni félelem telepedett rám. A lápi világ félelmetes annak, aki a tisztalevegőjű hegyekben nőtt fel. S ahol egy kicsit is megritkult ez az ősvadon, ott már a sás volt az úr, s ha az ember nem nézett a lába alá, máris derékig a süppedős ingoványban találta magát.

– Hová visznek bennünket? – faggattam Rajkot.

A magyar nehezen találta a szavakat. Elég jól beszélte a németet, de csak a gyakori kifejezéseket ismerte, és amit nem tudott, azt ügyesen körülírta. Most azonban nem pocsékolta az erejét, és előre mutatva csak ennyit mondott.

– Be, a hanyiba.

Nem értettem, mit beszél, és Rajk rákérdezve is csak a hanyit ismételte. Csupán akkor világosodott meg számomra a szó értelme, amikor megritkult a növényzet, és a túloldalon kijutottunk a friss levegőre.

A Danubius mellék- és holtágainak ujjai messzire kanyarognak a főfolyamtól. A hegyek és dombok lankáin meghajszolt folyó a sík alföldön megpihen s fáradtan szétterül, akár a futástól tikkadt gyermek, ki kezeit lábait szétvetve elhever a földön. Errefelé a víz hatalmas területeket követel magának. Az előttünk hullámzó sástengert itt-ott megtörte a déli napfényben csillogó víztükör, a magasabban fekvő pontok pedig fákkal, bokrokkal benőtt szigeteket alkottak a mocsár közepén.

– Hanyi – ismételte Rajk, és már értettem, mit jelent e szó.

Fogalmam sem volt róla, hogy a bessenyők ismerik-e a vidéket, vagy csupán a mocsári világ jellegzetességeiből tájékozódnak a biztonságos útirány felől, de úgy tűnt, biztos lábbal vezetnek minket egyre beljebb az ingoványba. Nem volt mit tennem, mint követni őket, mert még ha sikerülne is kereket oldani, Paulus és én egészen biztosan itt vesznénk e kiszámíthatatlan, idegen közegben.

Olykor hatalmas madárrajokat vertünk fel, hogy a riadt állatok zúgva-rikácsolva csaptak a magasba. A megannyi szárny csapkodása felkorbácsolta a levegőt, vízpermetet és békanyálesőt zúdítva ránk. Máskor vaddisznók keresztezték az utunkat, egy egész kondára való család. Riadtan, visítva szaladtak vissza a nádasba, és még a vadul fújtató kan is jobbnak látta, ha kerüli a konfliktust a szikrázó fémbe öltözött embercsapattal.

Hosszú sorban, egymás lába nyomába lépve haladtunk. A víz hol bokáig ért, hol meg derékig elmerültünk benne. Köröttünk az egész világ élettől lüktetett. Nem úgy, mint a hegyek madárdaltól és őzek lépésétől zajos erdei – olybá tetszett, a lápi világot behálózza az élet szövedéke, hogy már-már úgy tetszik, a mocsár maga is él, és valamiféle megfoghatatlan tudattal rendelkezik, ami ezernyi érzékszervével figyeli az óvatlanul a felségterületére merészkedő, jogtalan behatolókat.

Egy ízben kis híján szörnyet haltam a rémülettől, amikor lágyékig a vízben gázolva megakasztott valami a lépésemben, s a bokámat megragadva a mélybe rántott. Elhasaltam, és összecsobbant fejem felett a békanyálas vízfelszín. A torkom azonnal megtelt a rothadó növényzettől sűrű poshadt vízzel.

Ijedtemben azt sem tudtam, hol vagyok, és merre van a fent és a lent. A rémülettől tágra nyílt szemeim előtt zavaros víz kavargott, s fájdalmas, fényes villanások lobbantak előttem. Azután beszűkült a látóterem, és mindent elborított a feketeség.

Valaki megragadta karom, és a felszín fölé emelte a fejemet.

Öklendezve kapkodtam levegő után, miközben megmentőmbe kapaszkodva próbáltam szabadulni a lábamat még mindig fogságban tartó hínárcsomótól.

Tompán és távolról hallottam a bessenyők gúnyos nevetését.

– Vigyázz, német gyerek, mert lehúznak a holtak lelkei! – mondta Sur röhögve, s hiába tudtam, hogy csak riogatni akar, az elképzelés félelmet ültetett a szívembe.

Itt, ezen a helyen minden más, s az emberi képzelet szárnyra kap, főként, ha még meg is támogatják.”

„Ismét lóra szálltunk. A felderítőket követve visszalovagoltunk az erdei útra, majd rövid vágta után lépésre fogtuk, és behatoltunk a fák közé. Próbáltuk faggatni a társainkat, hogy mégis mire számíthatunk, de nem beszélték sem a latint, sem a németet, csak a magyart. Egymás között hangosan társalogtak, és egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint akiknek félnivalója lenne attól, hogy az ellenség megneszeli a közeledtüket.

További próbálkozásomra kiderült, hogy az egyikük, a legfiatalabb, csúnyán töri ugyan a franciát, de kézzel-lábbal rásegítve megértettük egymást. Így megtudtuk tőle, hogy rövid kitérőt teszünk a közeli csermelyhez. Ott megitatjuk az állatokat, azután a fák között megyünk tovább.

A nap még elég magasan járt, de a lombok erősen megszűrték a fényét. A fatörzsek ritkásan álltak, és a vízmosás körül sem burjánzott túl az aljnövényzet. Leszálltunk, és amíg a többiek a lovakkal foglalkoztak, félrehúzódtam a dolgomat végezni. Hallottam, hogy a magyarok maguk közt sugdolóznak, a bokor felett pedig láttam, ahogyan felénk nézegetnek. Paulus háttal nekik, idegesen kémlelete az eget, vélhetően azt latolgatva, hogy mennyi időnk maradt a kényszerű kitérőre.

A lovak békésen iszogattak, csak a fülük forgott minden távoli neszre. Mégis, amikor előléptem a bokrok közül, az első gondolatom az volt, hogy az állatok feszültek. Harci mének voltak, s igencsak jól neveltek, de a szemük fehérje, és izmaik rebbenése elárulta őket. Érzékelik a fokozott helyzetet, és ha kell, készek a cselekvésre.

A katonák váltottak még néhány szót maguk között, azután az egyikük kivonta a kardját.

– Nektek itt véget ér az utatok – mondta tökéletesen érthető német nyelven.

Nem mondanám, hogy meglepett a dolog, noha váratlanul ért. És ha én számítottam rá, bizonnyal Paulus is olvasott a jelekből.

– „Ti szolgák, szót fogadjatok mindenben a ti test szerint való uraitoknak…” – fordult meg mesterem, emelt hangon idézve Pál apostol kolossébeliekhez írt levelét a Szentírásból. Szokása volt a Szent Officium ténykedése során Pál apostol szavaival inteni rendre az engedetleneket.

Ha egy picivel is több lett volna benne az ószövetségi pátriárkák véréből, és az újszövetségi apostolok hitéből, bizonnyal kénköves tűzesőt zúdít a katonákra a szeméből, úgy szikrázott a tekintete féktelen dühében. Csak a teste árasztott megmagyarázhatatlan nyugalmat, mintha nem is a halállal néznénk farkasszemet. Vagy tán épp azért.

– Hát így véditek ti az egyházat? – ripakodtam a katonákra.

– Szarunk a ti egyházatokra.

– Mit mondtok majd a feljebbvalóitoknak? Ha őexcellenciája megtudja ezt…

Azok csak nevettek.

– Sok az erdőben a vad. Némelyek még a többinél is vadabbak – vont vállat a felderítők vezetője. – Majd azt mondjuk, vadkan támadott ránk, s halálra sebezte az inkvizítorurakat. Amióta a német isten az úr, amúgy is divatos az efféle halálnem. – Ezen még jobban nevettek. – Úgy szokták emlegetni, vadászbaleset. Legtöbbször magyar királyokat és főurakat súlyt, de lássanak csodát, olykor azért a maguk fajtára is rálel a véletlen!

Hosszúnyelű dárdáikkal a csermelyhez tereltek bennünket.

– Ivás közben történt. Éppen itt. Figyelmetlenek voltak, és megzavarták az állatot, az meg magukra rontott. – Lemondó sóhajjal megvonta a vállát. – Sajnálatos módon nem tudunk kíméletesek lenni. Hiszen egy vaddisznó sem lenne az, és bizony hihetőnek kell lennie a dolognak.

A dárda elől könnyen kitértem. Mire egyáltalán észrevették, hogy mi történik, a vezérüket gyomron szúrtam a csuhám alatt rejtegetett fattyúkarddal, egy másiknak pedig csuklóból lecsaptam a kezét.

A maradék kettő eltátotta a száját. Kábán döftek felém, és én könnyedén hárítottam az esetlen próbálkozást. A mozdulataikból kitűnt, hogy értenek a mesterségükhöz, de nem nézték ki a vékony papgyerekből, hogy járatos a fegyverek terén.

Noha sohasem bírtam hatalmas izomtömegeket magamra szedni, mint a testvérem, de a gyakorlatok kőkemény, szikár izomzatot eredményeztek. Maximalizmusom olajozott mozdulatokkal jutalmazott, akaratom pedig erőt adott elszántságomnak. Csak egyetlen dologra kellett ügyelnem, hogy ne becsüljem túl magam…

Elhajoltam és felugrottam, bukfencet vetettem, hogy kitérjek a döfések és a kaszálások elől. Csak amikor fogást váltottak, hogy megfordítsák a támadás irányát, akkor rontottam előre. …mert ügyes voltam, de nem eléggé. Ha nem lepi meg őket a hirtelen támadásom, ha csupán egy lépéssel is elhúzom a táncot, minden bizonnyal könnyedén felülkerekednek. A meglepetés volt a legnagyobb előnyöm, és nem mulasztottam el kihasználni.

De mégiscsak harcedzett férfiakkal volt dolgom, akik a döbbenetükből eszmélve lerohantak, és immár könnyedén felülkerekedtek. Az egyik döfött, a másik széles suhintással a lábamat vette célba, és egy pillanat alatt az avarban fekve találtam magam.”

„A vásárnapokon a településre sereglő árusok számtalan csecsebecsét kínáltak eladásra, s Áporka nem hazudtolta meg női mivoltát. Éppolyan lelkesedéssel vásárolta össze a megannyi haszontalanságot, ahogyan azt mifelénk is teszik a lányok és az asszonyok. Ennek ellenére nem hordott ékszereket, csupán azt az egyetlen, bőrszíjon lógó nyakéket viselte, és a fülfüggőit cserélgette alkalomadtán.

(…)

Sem a bejt, sem Csemezt nem zavarta a viselkedése. „Majd betöri a férje, ha eljön az ideje!” – nevetett Csemez olykor, amikor kissé felöntött a garatra. Az pedig, hogy a lány kedvelt időtöltései meglehetősen férfias foglalatosságok, a kunok között egyáltalán nem volt szokatlan.

Rendkívül szeretett ugyanis vadászni, s mint már mondtam, kiválóan értett az íj használatához. Ő és a fivére egyszer-egyszer engem is magukkal vittek, bár Áporka gyakorta egyedül is kijárt az öntés mentén húzódó nádtengerhez. Leginkább vízimadarakra ment, mert nagyvadra többnyire Csemez társaságában vadászott.

…

Áporka az információk kiapadhatatlan forrását jelentette számomra, s én igyekeztem is kihasználni a lehetőséget.

– Csemez családja a szállás túlnansó felén lakik, kőházban – magyarázta, amikor egyszer szóvá tettem, hogy a fivére kamlikjában nem látom sem asszony, sem gyerekek nyomát. – A hitvese keresztény asszony. Nem állhatja a férje szokásait. Csemez pedig a kőházakat.

– Hisz’ azt mondtad, mind keresztények vagytok. Csemez talán kivétel ez alól? – firtattam.

– Egyáltalán nem. Szálláskapitányként felelősséggel tartozik a korona és az egyház felé. De ragaszkodik bizonyos ősi szokásokhoz, amiket csak itt tud megvalósítani.

– Az ősök szobraira gondolsz? – kérdeztem.

– Akár. Az asszonya viszont hallani sem akar ilyesmiről. Kereszténynek neveli a gyerekeket, mert ez biztosít számukra élhető jövőt – tette hozzá hideg hangon, amitől azt kellett gondolnom, hogy mondjon és valljon is bármit a hitéről Áporka, de a külsőségek ellenére, ő maga sem képes elfogadni az új idők szavát.

Jóval később azt tapasztaltam, hogy kereszténység ide vagy oda, úgy Csemez asszonya, mint az összes többi kun is, ügyel a tűzre, és babonásan betartja a régi hiedelmeket. Hosszú évek, emberöltők szükségesek hozzá, hogy kikopjon belőlük a pogányság emlékezete – szerte Európában hasonló módon zajlott le a kereszténység felvétele. Hiszen még a magyarok között is számos a pogány és tévtanokra hajlamos eretnek! Az idő nekünk dolgozik – mondaná most Paulus. A mi dolgunk, hogy felgyorsítsuk az eseményeket.

A Csemezzel való beszélgetéseim egyre gyakoribbá váltak, de továbbra is távolságtartóan viselkedik. Még mindig nem tudom, hányadán áll velem. Olykor alantas munkákra is befog: – egy ízben a pajzsát kellett homokkal kifényesítenem, máskor pedig a lovát csutakoltatja velem, holott tömérdek szolgálója van. Ilyenkor emlékeztetem magamat, hogy fogoly, s nem vendég vagyok.

Szokásos, délutáni felderítéseimre olykor Áporka is elkísért. Annak ellenére, hogy a kunok között kezdetben feszélyezett a jelenléte, szerettem, ha velem van. Magyarázatot fűzött a látottakhoz, és tudtam tőle kérdezni, ha valami újat és szokatlant tapasztaltam. Egy ízben olyan irányba haladtunk, amerre még nem jártam korábban, és csakhamar a sátorszállás melletti gyakorlórétre lyukadtunk. A távolban könnyűlovas íjászcsapatok kavartak porfelleget, a közelben pedig gyalogosan vívtak és birkóztak.

– Hosszú idő óta az idei az első év, hogy csendes az ország élete, s csillapodni látszanak a belharcok. A király katonai kíséretét alkotó nyögér tagjai visszatértek családjaikhoz – tájékoztatott Áporka.

Csakhogy a belviszály nem simult el, ezt még én is tudtam. A kunok virtusához tartozik ugyan, hogy állandóan harckészültségben állnak, de e készenlét nem alaptalan, bármikor visszaparancsolhatják őket a korona védelmére.

– Hé, te! Bécsi gyerek! – hallottam a kiáltást, és azonnal tudtam, hogy Csemez az, mert csak ő hívott így. Ott integetett a gyakorlórét közepén, az embereivel körülvéve. – Gyere csak ide!

Áporka megragadta a karomat, de lefejtettem magamról a kezét. Hogy nézne ki, ha megfutamodok a kihívás elől?

– Tudsz-e harcolni, bécsi gyerek? – vigyorgott Csemez, mire a körötte álló, félmeztelenre vetkőzött katonák felnevettek. – Vagy túloztak volna a pecsengek?

Nem feleltem, csak levettem a felsőruhámat, ezzel jelezve, hogy elfogadom a kihívást. Csemez elismerően bólintott, csak a többiek kuncogtak egymás vállába kapaszkodva. Valószínűleg azt sem nézték ki belőlem, hogy elbírom az acélt.”

„Abban az évben korán érkezett a tavasz, és mi kihasználtuk a lehetőséget, hogy a szabad ég alatt szeressük egymást.

…

– Az enyéim úgy tartják, hogy mindannyiunk lelke egy madár – mesélte Aranyka egy ilyen alkalommal. Nagyon szerettem a hangját. Képes volt révületbe ejteni csupán csak azzal, hogy beszélt. Hosszú életem során talán csak egyszer, esetleg kétszer találkoztam olyan asszonynéppel, akinek hangja az övéhez hasonló érzést keltett bennem. – Utolsó óránkban a lelkünk szárnyra kél, és felszáll a magasba. Fel, egészen az égig, az égi földre. Ott aztán bevárja a többieket. Amikor eljön az idő, és kinyílik a Mennyek kapuja, akkor huss! – A keze meglendült, mintha ő maga is szárnyalni vágyna. – Berepülnek Boldogasszony pitvarába. Ott a kemencepadkán megülnek, kipihenik magukat, és megnyugszanak. Beszélgetnek maguk között, és átgondolják azt a sok butaságot, amit életükben elkövettek. Közben számolják a napokat, és eljövendő sorsukat tervezik. Amikor pedig eljő az idő, és csak akkor, a Boldogasszony kitárja az ablakot. És akkor az a sok lélek mind kirepül rajta.

– Repüljetek, mert a kapu hamar bezárul! – emelte fel a hangját Aranyka, mintha ő maga lenne őseinek Boldogasszonya. – Ne nézzetek se jobbra, se balra, csak repüljetek! Ne nézzetek kincsekre, ne nézzetek gyémántokra, csak repüljetek! És ők kiszállnak az égi földre. Ügyeljetek rá, hogy mikor nyílik a kapu, szól még utánuk a Boldogasszony. Onnan már hazataláltok.

– Haza?

– Vissza ide – bólogatott. – Azok közé, akiket idelent hagytak. Rájuk találnak, s hozzájuk születnek.

– És merre van ez az égi föld? – kérdeztem, mire Aranyka a Sarkcsillag irányába mutatott.

Nem lepett meg a történet, mert nem volt ismertetlen előttem a hagyomány, miszerint az újszülöttekben egy-egy ősszülő lelke ölt testet.

– Van csillagod? – kérdezte, és a vállamra hajtotta a fejét.

– Nincsen.

– Hát csillagképed?

Mosolyogva megráztam a fejem.

– Akkor válassz magadnak.

Rám mosolygott, és rajtam feledte a tekintetét. Hosszasan nézett rám, mire csókot nyomtam az ajkaira.”

„Hófehér, mégis árnyék az árnyékok között. Úgy oson a folyosókon, akár egy kísértet, s bizonnyal akként is érzi magát. Árnyékból árnyékba lép, s körötte még az udvarhölgyek csacsogását is elnyeli valamely éteri rezgés, ami kioltja az oda nem illő hangokat.

Izabella királyné arca maga a gyermeki ártatlanság. Tekintete a szomorúság feneketlen kútja, hogy a férfiemberben felszínre tör a mélyen rejlő lovagi erény. A fivérem úgy omlana a lábai elé, mint valami simogatásra váró, félretenyészetett öleb.

Én magam is csupán az árkádsor oszlopainak takarásából figyelem, valahányszor csak megpillantom őt. A fejemet a hideg kőnek támasztva nézem, ahogy elsuhan a túloldalon. Érinthetetlen, akár az angyalok. Személye ódát kíván, s hajbókoló trubadúrok szerelmét követeli.

Mi van velem?

Bujkálok e mennyei teremtmény elől, mert méltatlannak érzem magam a figyelmére. Sértené törékenyégét a jelenlétem, akár a rózsakertet tipró zsoldosbakancs durvasága.

Esténként hárfamuzsika szól a lakrésze felől. Az udvarhölgyek dala talán az ő hangját kíséri, de meglehet, hogy csak némán, fakó arccal hallgatja muzsikájukat.

Azután a trónteremből felhangzik a magyarok dübörgő ritmusa, s millió cserépszilánkra zúzza a lágy dallamokat.”