Akkon ostroma – részletek

Amalrich már régen eltávozott, a levél azonban még mindig az asztalon feküdt, és nem múltak el a félelmek sem, amelyeket magával hozott. Guillaume mester felállt, és az asztalon heverő tűzszerszámmal meggyújtotta a mécsest. A csenevész láng képtelen volt szembeszállni a rémképekkel. A halovány fénygömbön túl az éjszaka az előzőnél is szemtelenebb módon szülte tovább az árnyakat. A mécses lángja meglobogott, csaknem elfeküdt a huzatban. A levél megmoccant a szélben, apránként arrébb csúszott az asztalon. De Beaujeu rátette nagymesteri pálcáját, hogy maradásra bírja, azután az ablakhoz sétált, és szórakozottan végigpillantott az éjszakai fényben úszó városon.

A mécses utolsót lobbant, a szobára sötétség borult. A templomos megdermedt. Csak ekkor tudatosult benne a kései felismerés, hogy a rendszertelen légmozgásoknak oka van. Nem ő hagyta nyitva a bejáratot.

Megpördült, ujjai a pálca markolatát keresték. Esze szitkot szórt önmagára, amiért botor módon az asztalon hagyta a súlyos botot. Guillaume az árnyékból kilépő hidegkék tűzbe tekintett, a napfénytől sárgára szívott haj és szemöldök alatt lángoló szempárba. Semmit nem látott mélyükön, csupán a megtörtekre jellemző ürességet. A szoba túlfelében állt, közöttük a súlyos asztal – a támadó mégis behozhatatlan előnyt élvezett. A kezében tartott fejsze már a lendület végén járt, ujjai elengedték a fegyver nyelét.

De Beaujeu érezte a tagjait hideg bizsergéssel elárasztó energiát, ami megállítja a pillanatot, és esélyt ad a cselekvésre a harcban. Látta a pörögve feléje szálló szekercét, amint lassú körökkel falja a köztük lévő távolságot. Támadója kinyújtott karral mutatott feléje, behajlított ujjai mintha még mindig fegyverének nyelére kulcsolódnának. Guillaume mester agya már a becsapódás helyét mérlegelte. Ám amíg az elme sebesen szárnyalt, a rábízott idős test képtelen a mozgásra, csak állt dermedten.

A fém tompa hanggal ért célba, de egy lépéssel de Beaujeu mellkasa előtt megrekedt a vaskos sötétségben. Aztán valami a földre zuhant, olyan hanggal, mintha méretes liszteszsákot ejtettek volna a padlóra. A gyilkos közelebb lépett, a mester pedig ügyelve arra, hogy a súlyos asztal közöttük maradjon, a bot után kapott. Amint a markában érezte, visszatért az önbizalma.

A nehezékét vesztett levél a magasba libbent, majd aláhullott, és egy lábbal a padló felett megállapodott. De Beaujeu kapkodva szedte a levegőt. Csak a szeme sarkából érzékelte a képtelenséget, de nem volt ideje foglalkozni vele, mert a férfi közelebb mozdult, és ő is oldalra ugrott. Valamiben megbotlott.

A férfi rá sem hederített, a padlót bámulta a lábai előtt. Vonásai szenvtelennek tűntek a halovány fényben. Gyilkosok arca ez, olyan embereké, akik megannyi halállal a hátuk mögött nem ismernek sem szánalmat, sem lelkiismeretet.

Guillaume e pillanatban jött rá, hogy mi történik. Ostoba, vén bolondnak érezte magát, aki későn éri fel ésszel a valót. Visszarakta a pálcáját az asztalra. Felszította a zsarátnokot a helyiség sarkában álló füstölőedényben, és megnyújtotta az olajmécsest. A férfihez lépett, és leguggolt, hogy szemügyre vehesse a lábaik előtt heverő valódi merénylőt. A halott hollófekete ruhát viselt, a fejéből még mindig kiállt a fejsze. De Beaujeu belekapaszkodott a nyélbe, és annál fogva átfordította az alakot. Dinnye hasadó hangjára emlékeztető hang hallatszott, és a kezében maradt a szekerce. Odanyújtotta a társának a véres baltát, majd a kezébe nyomta a mécsest is.

Amaz megtörölgette a halott ruhájában a fémfejet, mielőtt az övébe tűzte.

– Emeld közelebb a lángot – szólította fel Guillaume mester, a szolgáló pedig egy hang nélkül engedelmeskedett.

Alacsony ember feküdt előttük. A fejét borító kendő alól csak fekete szembogara látszott ki. Sötét bőre hamuval kevert zsírral volt bekenve. Még a szemhéja is festett volt. A mester a merénylő álla alá húzta a kefiját. Szikár, nélkülözéstől megviselt arcot látott. Az asszony, aki a világra szülte, alighanem a homokdűnék között élő kék lepel népéhez, vagy a sziklák között legeltető nomádokhoz tartozhatott.

De Beaujeu nem ismerte fel az arcot, de ezen nem csodálkozott. Aki van olyan vakmerő, hogy a Templom nagymesterének életére tör, az híján van annak a bátorságnak, ami a személyes tettekhez szükséges. Nem, ezt a férfit felbérelték, de a titkot, hogy ki fizetett érte, a halálba vitte.

A nagymester átkutatta a holttestet, de semmit nem talált, csak a lopva surranó halálhoz szükséges kellékeket: csomózott selyemzsinórt, fekete fényű tőröket és egy szablyát. A merénylő minden fegyverét a ruhája alatt tartotta, kivéve a kardot, amelyet még mindig szorongatott halálba dermedt jobb keze.

– Hasszaszin? – törte meg a szolgáló a silentium rendjét.

A mester felállt, hogy a szemébe nézzen megmentőjének. Tompa és fénytelen acélkék – még a lábaik előtt heverő halott fekete szemében is több élet bujkált. A sűrű szemöldök és az arcot keretező szögletes áll, az egyenes orrvonal éles csontja haragvó medvéhez tette hasonlatossá.

De Beaujeu felismerte a férfit. Tudta a nevét, ismerte a múltját… és talán a jövőjét is.

Újfent szemügyre vette a holttestet. Rálépett a fekvő ember gyomrára, és taposott rajta egyet, mint aki vallomást akar kicsikarni az élettelen ajkak közül. Hasszaszin? Elgondolkodva megmozgatta talpával a halottat, majd lehajolt, és újra megvizsgálta a merénylő öltözetét a fekete lepel és a kefija alatt. Fehér ruhát és vörös fejkendőt keresett, amit a fidavi hasszaszinok viseltek.

– Nem hinném – bökte ki végül, amikor nem lelte az ismerős színeket. – ők alvót küldtek volna. És még mindig jobb velük a kapcsolatunk, mint a szultánnak.

A fagyoskék szempár ezúttal megcsillant, mielőtt összehúzódott fölötte a sűrű szemöldök. Guillaume mester azt hitte, mondani akar valamit, de a férfi elgondolkodva nézegette a halottat.

– És te, fiam? – kérdezte Guillaume. – Minek köszönhetem, hogy éppen erre vetett az Úr gondviselése?

– Rosszat álmodtam, mester. Felriadtam. Imára volt szükségem. A kápolnába tartottam, amikor… megláttam ezt. Aki éjjel, egy szál magában árnyékból árnyékba oson… – Megcsuklott a hangja, jól hallhatóan nyelt egyet. – Annak nem tiszták a szándékai.

– Valóban. Valóban nem.

– Kirántottam a szekercét a favágótönkből, és a nyomába eredtem. Néha abban sem voltam biztos, hogy jó árnyék után megyek-e. Mire utolértem, már majdnem késő volt.

– Csak majdnem, fiam! Csak majdnem. – A férfi vállára tette a kezét. – A legderekabb lovagom vagy. A gondviselés küldte rád azt a rossz álmot ma este.

– Nem vagyok lovag.

– Dehogynem. Talán azt hiszed, senki nem foglalkozik a hozzád hasonlókkal, de tévedsz! Éppolyan tagja vagy a rendnek, mint bárki más. És éppúgy rajtad tartjuk a szemünket, akár egy praeceptoron. Térdelj le, fiam.

Lovagok rontottak be a szobába a nyitott ajtón át, de az előttük kibontakozó jelenet láttán megtorpantak, és leengedték fegyvereiket.

Guillaume mester rátette jobbját az előtte térdeplő ember lehajtott fejére.

– Imádkozom Istenhez, hogy bocsássa meg a te bűneidet, miképpen megbocsátott Szent Mária Magdolnának és a keresztre feszített tolvajnak is – ejtette ki az ordo regulája által elfogadott hivatalos szavakat, amelyekkel egyedül csak ő, a Templom nagymestere élhetett. Senki másnak nem állt hatalmában, hogy idő előtt felmentsen egy büntetését töltő lovagot. – Állj fel, Tristan von Zorn, és viseld a fehér színt éppolyan alázattal, mint amilyen joggal megérdemled azt.

Nevének említésére a férfi felkapta a fejét, a zavart tekintet elárulta a benne zajló érzelmeket. Guillaume mester felsegítette, majd mindkét arcán csókjával illette.

– Most menj, fiam! Siess a kápolnába, és adj hálát az álmokért.

Ló és lovasa orrlógatva poroszkáltak a Turon-domb felé, ahol a templomosok karcsú tornya emelkedett a szőlőtőkék között. Mögöttük, a tengerbe merészkedő félszigeten Akkon falai ragyogtak az alkonyi fényben.

A dombról magányos, megfáradt szempár figyelte a közeledő mozgást. Az öregember mormogott valamit sűrű szakálla alatt, mielőtt szájához emelte a kupát. Az ősz szálakat sárgásvörösre festette az évek alatt legurított bor, de a szemek még mindig józan fényben tündököltek a szarkalábak között.

A lovas ábrázata mozdulatlan volt és fásult, mint ki most veszítette el mindenét. Alatta lehajtott fejjel lépdelt a ló, átvéve gazdája mélabús hangulatát. Lassan jöttek, mintha húzni akarnák az elodázhatatlant. Egyik lépést tették meg a másik után.

Megálltak a domb tövében. A lovas feltekintett, az öreg intett neki fentről. ő tétován megemelte kezét, visszaintegetett, mielőtt tovább indult. Az idős templomos a kerítés nélkül árválkodó kapu előtt, a boltívbe faragott kőarc alatt várta be őket.

– Hozott Isten, Tristan testvér! – emelte az érkező felé a kupát, amikor az elérte a domb tetejét.

– Francois testvér! – hajtott fejet a lovas. Alatta felprüszkölt lova is, és megrázta sörényét.

De Craon végigmérte magának a férfit.

– Csak így egyedül? Nem félnek, hogy megszöksz? – kérdezte.

– Hosszú út van mögöttem, öreg! És már nem fordulhatok rajta vissza.

– Hadd találjam ki! – kurjantotta az idős templomos a kupával hadonászva. – Bizonyára Guillaume küldött, igaz-e? Eltaláltam?

– El. Eltaláltad, öreg. Minek is tagadnám? – felelte Tristan megtörten. Ilyesféle szavakra számított.

Az öregember legyintett, és fejét csóválva megindult a torony felé. Tristan leszállt Sleipnirről, kantárszáron vezette de Craon után.

– Guillaume, Guillaume! – csóválta fejét az öreg. – Ravasz vén róka. Azt hiszi talán, hogy rád majd jobban hallgatok? – nevetett.

Madarak csiripeltek, utolsó dalukat rikoltották az égbe, mielőtt szárnyuk alá hajtanák diónyi kis fejüket. Hajnal és este; ezen órákra tartogatják legszebb flótáikat minden áldott nap. Búcsúznak a mától, elszunnyadnak a sötétséggel, majd reggelre kelvén mindent újra kezdenek. Az övék volt az egész szőlő. Rajtuk kívül minden hang eltűnt, egyedül az esti harangszó hallatszott fel a városból halvány-ércesen. Nem csobogott a kút vize, nem pattogott a tűz, és nem rotyogott fölötte vacsora. A konyhakert növényei kókadtan lógatták leveleiket, a bazsalikomok, kakukkfüvek és rozmaringcserjék megsínylették a közöttük szorgoskodó kezek hiányát. Kihalt volt a birtok, mely máskor oly sok dologgal teli.

De Craon a torony tövében álló vesszőkből font asztalhoz és székekhez vezette vendégét. Eltűnt az épületben, mialatt Tristan kikötötte a lovát. Amikor megjelent, színültig telt boroskancsót hozott a kezében. Hűs cseppek gyöngyöztek az oldalán, éppen úgy, mint Tristan emlékeiben.

– Nem azért jöttem, Francois testvérem, hogy… – emelte fel két kezét tiltakozva. – Nincs szükség rá, hogy borral kínálj.

– Ki mondta, hogy neked lesz, ecsém! – csattant fel az öregember, hosszan és elnyújtva tagolva a szavakat, látványosan túljátszva sértődöttségét. – Nézzenek oda! Még ilyet! Hát honnan veszed, hogy nem ide az asztal alá akarom locsolni az egerek örömére!

Nehézkesen lehajolt, úgy tett, mint aki máris hozzálát ahhoz, amivel fenyegetőzik.

Tristan kelletlenül felnevetett. De Craon csatlakozott hozzá, hordónyi mellkasának minden erejével. Öblös hangja bezengte az egész birtokot. Nagyot csapott a lovag hátára, hogy majd’ kilöttyent a kezében tartott ital, utána hellyel kínálta.

– Nem ülnék le, Francois testvér.

– Ha nem, hát nem – az öreg templomos letette az asztalra a kancsót. Töltött vendégének, azután magának is. Tristan kezébe nyomta az egyik kupát, és keményen hozzácsapta a sajátját. Hangosan koccant a két cserép.

A lovag belekortyolt, nem akart udvariatlan lenni. De Craon fenékig ürítette, és amikor végzett, felvont szemöldökkel kérdezte:

– Mi az? Nem ízlik talán? Régen szeretted.

– Szeretem most is.

Csak megkeseredik a számban, öreg.

– Azt akarja, hogy bemenjek, igaz? Ezért küldött Guillaume – váltott témát az idős lovag. – Nem te vagy az első, akit értem küld. Ezt gondolom, tudod.

– Én csak… – kezdte volna, de az öregember nem engedett szót neki.

– Ravasz vén rókája, téged hagyott utolsónak, kölyök. – Vállon taszajtotta Tristant, mintha el akarná magától távolítani.

Azt mondta, engem kedvelsz. Azt mondta, rám hallgatni fogsz. Nem mondhattam meg neki, hogy ez nem ilyen egyszerű. Nem mondhattam meg neki, amíg nem tettem próbát.

– Hadd mondjak valamit, Tristan! Nem fogok fejemet behúzva, szégyenszemre eloldalogni. Mondd meg Guillaume-nak, hogy ne fáradjon többet. Ne is küldjön másokat. Nem akarok bemenni. És nem is fogok.

Tristan morcosan nézett a szemébe. Nem az okot firtatta; saját keserűségét igyekezett elfojtani.

– Fiam. Itt most olyan van készülőben, amit száz éve nem látott a világ. Most menj. A te feladatod a falak védelme. Az enyém a kerteké.

Az öreg lovag olyat tett, mint talán életében még soha. Felemelte a kancsót, és lassú folyamban a földre ürítette a tartalmát. A vörös lé szétfröccsent a lábai előtt, kövér cseppekben gurult szét a poros földön. Istenkáromlás is lehetett volna részéről, ha nincsenek hozzá szavai:

– Vért locsolok a földre, hogy szomját oltsam ennek a haragvó vidéknek – mondta a dombok felé nézve. Tristanhoz fordult: – Mondd meg neki, hogy erőszakkal sem lenne képes távozásra bírni.

– Talán úgy lenne a helyes – próbálkozott. – Embereid már mind a falak védelmében vannak. Neked is ott lenne a helyed, testvérem. Közöttünk.

– Magam neveltem ezt a kertet, az otthonról hozott első venyigékből élesztettem újjá. – Beleszagolt az üres kancsóba. – Ah! A jó öreg Occitania! Vér és hamu, hiába hullajtanak érte könnyeket a rejtőzködő perfectik.

De Craon felnézett a tornyára. Az alkonyi fény felhúzta lábait az épület oldalán, alatta lopva kapaszkodtak utána az árnyék-kezek. Settenkedve siklottak a magasba, hogy ott elérjék, és a toronyfokról a mélybe taszítsák. Az öregember szemei befogadták a nap utolsó tüzét, meleg fénnyel telve itták a vége nincs pillanatot.

– Egy templomost ott temet el a rendje, ahol éri őt a halál. Így van szokásban, hisz te is tudod. – Elmerengett a kertek irányába. – Én itt szerettem élni.

Tristan bólintott válaszul. Szó nélkül felrugaszkodott a nyeregbe. A magasból még letekintett az emberre, aki az apjára emlékeztette.

– Viszlát, öreg! – mondta, és megfordította Sleipnirt. – Hamarosan találkozunk.

Szeretett volna még mondani valamit. Bármit, aminek van értelme. De mit mondhatna annak, ki halni készül? Mely szavak lennének helyesek?

A város élei még utoljára kiemelkedtek a sötétségből, izzottak, mint egy tűzfolyam, majd magába sápadva kihűlt az is. Akkon egyetlen, égig érő sötét árny volt a tengerbe fúlt napfény előtt; meghaltak a színek, elferdültek az alakok és a formák, a tornyok, a minaretek; hatalmas tintafolt, amely felfelé folyik az ég vizén.

– Életünkben és halálunkban az Úréi vagyunk! – szállt utána de Craon hangja, amikor átlovagolt a kapuív alatt.

A falakon katonák és polgárok lökdösődtek. Arcukon ugyanaz a rémület, mint a mellettük állóén, kinek marka sohasem szorított fegyvert, legfeljebb csak ekét vagy fakanalat. A bronzharangok kongását megannyi szív és lélek vette át, ezrek vére zakatolt egyazon őrült ütemre.

Tízezrek által felvert porfelleg gomolygott a messzeségben, sötét hírnöke az eljövendő vésznek. Alatta fekete tömeg hömpölygött a dombok oldalán, akár egy medréből kilépett folyó, mikor elönti a zöldellő földeket.

Lassan közeledtek, végeláthatatlan sorokban. Ökrök vontatta szekerek döcögtek a katonák között, fém csillant a bámészkodók szemébe. Zászlók lobogtak ezerszám a sereg fölött: arany betűk zöld anyagba írva; vörös alapon feketeszín, cirkalmas írás; sárga szöveten hullámzó bíbor szöveg. Csak szavak és kiragadott jelmondatok, ábrák és címerek nélkül. Egyetlen jelkép a félhold, az iszlám szarvai.

Valaki jajgatni kezdett a mellvéd mögött. Senki nem sietett vigasztalására. A sereg előtt nyargalászó lovasokat figyelték, ahogy egymás után vetnek lobot a tanyaházak tetejére, és felperzselnek minden éghetőt, ami az útjukba kerül.

Menekültek igyekeztek a falak felé. Futottak az életükért – egyetlen kincsükért, mi megmaradt nekik.

Az emberek jajgatni kezdtek, egyesek megállás nélkül hányták magukra a keresztet, mások a kezüket tördelték, vagy éppen az éghez rimánkodtak hasztalan. Mielőtt általánossá vált volna a tömeghisztéria, a parancsnokok cselekvésre ösztökélték embereiket, akik leterelték a lépcsőkön az óbégató polgárokat. Valaki a világ végéről és isten haragjáról hablatyolt a mellvédre állva, onnan ontotta magából a romboló üszögöt. Mikor másodszori felszólításra sem akaródzott leszállnia és csendben maradni, egy lándzsavéggel a gyomrára irányzott csapás végre beléfojtotta a szuszt, és görnyedten hullott a mélységbe.

A többiek csendben figyelték az érkező hadat. Mind többen és többen jöttek a városból. Olyan esemény volt ez, amiről senki nem akart lemaradni, amit mindenkinek a saját szemével kellett látnia.

A szultán serege éktelen lármával araszolt előre. Fekete folyam áradt a síkságra a dombok közül. Százszámra zötyögtek a szekerek a mázsányi súlyok alatt, százezer pata és láb taposta az ütemet, súrlódó fém hangjai vegyültek a fülsértő egyvelegbe. Minden megtett méterrel egyre jobban vibrált a föld. Életre keltek a kövek, a falak tövében mozogni látszottak az apró kavicsok. A lárma megülte a város előtt húzódó síkságot. Annyi harcos, hogy számuk ép ésszel fel nem fogható, és mind ölésre készen.

A gyalogosok zárt hadrendben érkeztek, vászonnal körbetekert sisakjuk csúcsán csillogott a napfény. Százlábú, ezerlábú rovarokként meneteltek. Kopják erdeje meredt a magasba, némelyik az acél zord meztelenségével, másokon csapatzászlók lengtek. Kerek pajzsaikat a hátukra vetve hordták, oldalukon szablya lógott. Sötét bőrű, marcona férfiak vonultak közöttük tevéken ülve, a fejük felett kifeszített színes ponyvák az állatok minden lépésére meginogtak.

Gyalogosok, könnyűlovasság, mérnökök, ostromgépeket és élelmet szállító szekerek roppant hada.

Időközben a közeli tanyákról és kertekről érkező első menekültek elérték a város kapuit. A közeledő seregről szóló kémjelentések megtették a magukét, a környező települések lakói már napokkal korábban behúzódtak a városba. A város melletti tanyák lakossága azonban az utolsó pillanatig kitartott. A kertek fölött sűrű füst gomolygott, csaknem olajos töménységben. Az egyik lángokban álló ház megroggyant, majd összeomlott. A belsejéből vörösen izzó pernye szabadult fel ropogva-acsarkodva. A látványra felhőkölt a város népe, mintegy vezényszóra – mintha egyszerre ébredtek volna rá a valóságra. Élő képekben jelentek meg előttük rémálmaik, kézzelfogható közelségbe került az elmúlás.

Amalrich herceg előtt utat tört a királyi testőrség. A herceg felhágott a Szent Antal-kapura, hogy a mellvéd mögül szemügyre vegye a környéket. Bár odakint nyüzsögtek az ellenséges katonák, tudta, hogy ez csak a sereg eleje. Amennyiben al-Asraf olyan elszántan akarja a várost, mint mondják, a regiment magva még csak ezután érkezik. Amalrich mellett Guibert kapaszkodott az oromfogba, kifehéredett ujjai csak úgy morzsolták a követ, körme lila színbe gyúlt. A herceg megértően hátba veregette.

A menekültek mindenüket hátrahagyva szaladtak a kapuk irányába. A városból lovagok csapata vágtatott ki a falak elé.

– Ugye nem akarnak…? – kérdezte egy katona hátranézve valakitől, akárkitől, aki válaszolni képes. De nyomban vissza is fordult. Ki bírna ellenállni az ilyen látványnak? A város körül gyülekező rengeteg muszlim harcos, számuk többszöröse a védőkének. Láttukra megfagy a vér, és mégis: hódol előttük a lélek. Hogy ennyi ember egyetlen helyen, és mindnek csak egyetlen célja van. Ritkán lát ily erőt a szem, és ritkán hall a fül efféle rettentő hangokat ilyen elementáris erővel.

Igen: térdre borul előttük a lélek, elhűlve töpörödik össze, mert oly borzasztó az, amivel szembesülni kénytelen.

Van, aki beleroppan. Van, aki eszét vesztve menekül.

És van, aki megváltozik.

Emberek állnak a falakon, és tudják: nem félelem az, amit éreznek immár. Valami más. Torokban dobogó vad harag, ami minden lélegzettel erősödik a mellkas mögött. Dac, amin megtörhet az elkerülhetetlen.