A torony titka – részletek

A toronyból jó messzire el lehetett látni, még az egy mérföldre lévő keresztúttól is távolabb. Déli irányban a Cevenas csúcsai magasodtak, északnyugatra a régió központja, Toulouse feküdt, attól keletre pedig Albi városa. Na jó, ez utóbbi kettő nem látszódott, mert attól azért távolabb voltak, de nem is ez a lényeg.

Mathieu tekintete a távolba vesző földút vonalát fürkészte. Hiába a dús, üde zöld növényzet, a nagyobb lovascsapatokat, mint amilyenekkel az apja is utazik, mindig elárulja a körülöttük szálló porfelleg. De egyelőre semmit nem látott, ami egy kicsit elkedvetlenítette.

Azután szimatolni kezdett. Az öregtorony oldalában álló konyhából friss cipó illata szállt, és a fiú szájában összefutott a nyál a pástétom gondolatára, amit a szakácsnő még előző nap készített el, az uraság hazaérkezésének alkalmából tartandó lakomára.

Sietve felöltözött, és leszaladt hát a konyhába. Agnete, a szakácsnő szalonnát és frissen szegett, langyos cipót tett elé, de amikor Mathieu fintorogva a pástétom felől érdeklődött, a fejére koppintott a fakanállal.

– Majd ha apádurad hazaérkezett, Mathieu! Akkor és nem elébb – forgatta a szemét Agnete. – Hogyan nézne az ki, hogy a pompás pástétom közepéből hiányozna egy jókora darab?

– Nem nagy, csak egy kicsi! De a széléből is vághatnál nekem… – próbálkozott a fiú, amire ismét egy fejre koppintást kapott válaszul.

– Jut eszembe, mosakodtál már? – esett neki Agnete, és elkapta előle még a szalonnát meg az illatos cipót is.

Mathieu-nek kis híján kicsúszott a száján a hazugság, hogy hát persze, de végül bűnbánó arccal megrázta a fejét.

– Siettem – vallotta be.

– Nem képzeled, hogy ördög képében ülsz az asztalhoz? – nézett rá szigorúan a szakácsnő. – Na, eridj, egy-kettő, ki a hordóhoz, de tüstént!

Agnete asszony csak akkor enyhült meg, amikor a fiú visszatért. Tetszése jeléül még Mathieu haját is megborzolt a feje tetején. Ezt a fiú mindig morogva fogadta, de titkon azért szerette is, mert a kicsiny vár lakosai olyanok voltak számára, akár egy nagy család. Csak hát hogy néz az ki, hogy egy tízéves fiú haját borzolgatja egy nőszemély? Ahelyett, hogy a pástétomból adna inkább!

Mathieu-nek ismét nagyot kordult a gyomra.

Gyorsan bereggelizett hát, a szalonna bőrét pedig az asztal alatt szimatoló kutyáknak csúsztatta, hadd rágódjanak rajta. Ezt a műveletet azonban nagyon körültekintően kellett végezni, mert ha Agnete megneszeli, annak újabb koppintás lesz a vége.

„Ha megeszed, jó helyre kerül – mondogatta. – Ha meg nem kéred, akkor belefőzöm a levesbe.”

De hogy a kutyáknak? Arról hallani sem akart.

Reggeli után Mathieu átsétált a nyugati várfal belső oldalában álló kápolnába. Egy kicsit bűntudata volt, amiért ima helyett az étkezéssel kezdte a napot, de úgy gondolta, Isten sem várhatja el egy növésben lévő fiúcskától, hogy éhesen kelljen imádkoznia. Amióta az eszét tudta, mindig is egyházi pályára készült, mint a másodszülött nemesi fiúk úgy általában. A párizsi egyetemre vágyott, esetleg a teológiaszakra, Bolognába. Ám egyelőre úgy gondolta, hogy a szigorú egyházi napirenddel elég lesz majd akkor törődnie.

A kápolna oltára előtt letérdelt, és elmondta a reggeli imádságokat. Sietnie kellett, mert ha Péter atya itt éri, akkor a délelőtti tanulmányok megkezdése előtt már nem engedi el.

Péter atya volt Fort Rose plébánosa, és noha maga is szorgosan részt vett a vár körüli teendők elvégzésében, az Istentől ráruházott feladatát tekintette elsődlegesnek. Így kiemelten kezelte Mathieu tanítását is.

Márpedig Mathieu-nek akadt még dolga a mai reggelen, mielőtt elmélyed a latin nyelv rejtelmeiben. De szerette ő azt is, nem volt vele gondja. Amiért persze furcsán néztek rá a testvérei. Ám most sokkal jobban foglalkoztatta a kísérlete.

Óvatosan kikukucskált a kápolna ajtaján, és merthogy nem látta Péter atyát, szapora léptekkel nekivágott az udvarnak. Csak akkor nyugodott meg, amikor belépett a régi fészerbe, és behúzta maga után az ajtót.

Ez itt az ő birodalma volt. Ide nem léphettek be a testvérei, a felnőttek pedig nem is nagyon akartak. Egyedül az apja látogatta meg néhanapján, de még neki is nehezére esett beljebb mennie. Ugyanis Mathieu ezen a helyen végezte azokat a tevékenységeit, amiket ő nemes egyszerűséggel és egy csipetnyi nagyképűséggel tudományos kísérleteknek nevezett.

Isabèu összeszorított szájjal igyekezett a cérna végét áttolni a tű fokán. Benyálazta a vékony fonalat, hogy egyenesen álljon, de így sem volt valami könnyű.

Bezzeg a fiúknak nem kell ilyesmivel tölteniük az időt! – morgott magában, viszont hangosan nem mondta ki, mert a világért sem szerette volna megbántani az édesanyját. Igyekezett hát jól nevelt úrhölgyhöz illően viselkedni, ami igazán nem volt könnyű.

Először is, a ruha szorította. Másodszor pedig, cérnával és tűvel bánni nem gyerekjáték. Harmadszor: mindezt egyenes derékkal kell végezni, mert úgy illő. Nem lehet ám csak úgy görnyedten, erőlködve csinálni az ilyesmit! Mert mit szólnának? Negyedszer pedig, mindehhez mosolyogva és kedélyesen kell hozzáállni, mert úgy követeli meg az illem. És ötödször…

Tényleg, mi is van még? Valamit biztosan elfelejtettem – gondolta Isabèu.

– Nem jól tartod! – szólt rá kedvesen Roselinde úrnő a lányára. – Ne a tűt húzd a cérnára, hanem a cérnát dugd át a tű fokán!

– De hiszen azt csinálom! – méltatlankodott Isabèu.

– Ne nyafogj! – szólt rá az édesanyja. – Inkább add ide, megmutatom.

– Tudom én, menni fog! – felelte határozottan. Hiszen legalább százszor csinálta már. Csak néha nem olyan egyszerű, na!

Amikor sikerrel járt, győzedelmesen felmutatta a tűt.

– Megy ez! – dicsérte meg az édesanyja. – De legközelebb figyelj oda, hogy a nyelvedet tartsd a szádban, mert rászáll a légy!

Isabèu elkedvetlenedett. Amikor nagyon koncentrált, a nyelve akaratlanul is kikandikált a szája szélénél. Hiába tökélte el minden alkalommal, hogy legközelebb nem fog, mert majd jobban figyel, mégis újra meg újra így járt.

– Semmi gond, kedvesem – mosolygott rá az anyukája, és bátorítólag megsimogatta Isabèu kezét. – Csak gyakorolni kell, ennyi az egész!

Ennyi az egész? Csak gyakorolni? Isabèu-nak éppen ettől volt olyan rémisztő a dolog. Egész életében ilyen haszontalanságokkal kell majd foglalkoznia?

Roselinde úrnő és a lánya az öregtorony lakószintjén, egy fali fülke két oldalán kialakított kőpadkán üldögéltek egymással szemközt, közvetlenül a torony legszélesebb ablaka előtt. Ez a szélesség azonban csupán látszólagos volt, mert a várak ablakait nem szokás túl nagyra építeni. Különben ostrom során az ellenség könnyűszerrel belőhetne rajta.

– Kevés itt a fény, az a baj – panaszkodott a lány. – Nem mehetnénk inkább ki? Hétágra süt a nap. Sokkal jobb lenne a fa alatt üldögélni, a rigók között.

– Nem illendő odakint hímezni.

– Nem illendő, nem illendő! – bosszankodott Isabèu. – Soha semmi nem illendő! Fogolynak érzem magamat idebent! Lovagolni akarok, célba lőni és fára mászni!

– Ha lovagolni szeretnél – mosolygott az édesanyja –, szólok a fivéreidnek, hogy kísérjenek el a patakhoz. Ferrand majd ad mellétek néhány katonát. A lovászok holnapra előkészítik neked a…

– A patakhoz? – nyöszörgött Isabéu. – A hegyekbe, a birtokon túl! Nem kellenek lovászok, nem kellenek katonák, és nem kellenek a fivéreim! És nem holnap, hanem ma!

– De drágám, és a haramiák? Túlságosan vakmerő vagy, nem gondolod?

– A fiúknak sohasem kell kíséret! Oda mennek, ahová csak akarnak! Lovagolhatnak, gyakorlatozhatnak napestig!

– Mi nem azt csináljuk? – kérdezte az édesanyja, mire a lánynak felszaladt a szemöldöke döbbenetében.

– Oda megyünk, ahová csak akarunk? – kérdezett vissza.

– Gyakorlunk napestig – emelte fel a tűt és a hímzést az édesanyja.

– De én nem hímezgetni akarok!

– Azt hittem, közösen döntöttük el, hogy meglepetést készítünk apádnak. – Roselinde úrnő arcán a csalódottság árnyéka suhant át, amitől a lánynak bűntudata támadt.

A kezébe vette a hímzőrámát, és végignézett az alkotásán. A család címere: egy riparia, azaz partifecske, amely három búzakalászt tart a csőrében. Alatta a hullámos, kék vonal egy folyót jelképez. A lány számára nem tűnt valami hősies jelképnek, de az apja szerint nem is kell annak lennie.

– A családi címer sohasem a nagy tettekről, hanem a származásról regél, gyerekek. A famíliák ősi gyökereiről, a szülőföldről – visszhangoztak apja szavai a lány fülében.

– Akkor az őseink olaszok voltak? – kérdezte egy ízben Duran, az itáliai Dora Riparia folyóra utalva.

– Nem. Vagyis akár elő is fordulhat. Az őseink egy győzedelmes csatát vívtak ott a rég múlt időkben. Ott ütötték lovaggá az első Ripariát.

– Akkor hát mégis nagy tettekről van szó! – lelkendeztek a fiúk.

Az apjuk a fejét rázta.

– Arról van szó – magyarázta –, hogy bárhová is vessen a sors, ott és abból kell tudnod hazát alapítani, ami Isten kegyelméből megadatott. Ezt jelenti a három gabonakalász.

Isabèu sóhajtott. Akárhogyan is, neki még be kell fejeznie a madár csőrét. Munkához látott.

– Mit szól majd a férjed, ha nem értesz a hímzéshez? – szólalt meg az anyja, éppen akkor, amikor Isabèu már kezdte elfelejteni az iménti beszélgetésüket.

– A férjem? – kérdezett vissza a lány ismét. – Ha egyszer majd lesz férjem, biztos vagyok benne, hogy a legkevésbé sem fogja izgatni, mennyire értek hozzá – mondta olyan hangon, mintha az édesanyja nem lenne tisztában a dolgok rendjével. – A férfiakat egyáltalán nem érdekli a hímzés, anyám!

– Dehogyisnem! Csak nem merik bevallani.

– Már megbocsáss, anyám, de úgy vélem, hogy ez botorság!

– Ó, máris úgy beszélsz, mint egy igazi nemes hölgy.

– Ez lenne a cél, nem? Hogy engedelmes, hímezgető úri hölgy váljék belőlem.

– Szemtelen vagy.

Isabèu már éppen szólni akart, amikor gyors kopogtatást követően kivágódott a súlyos faajtó. Péter atya robogott be rajta, meg sem várva Roselinde úrnő engedélyét. Szorosan a nyomában Mathieu, akit az idős pap úgy rángatott maga után a grabancánál fogva. A fiú arca és ruhája csupa korom, a haja borzas. Szakasztott úgy festett, mint aki keresztülpottyant egy kormos kéménykürtőn, egyenesen bele az alanti hamuba.

– Úrnőm! Ez tűrhetetlen! Éppen a… – kezdett bele a litániába a plébános, de Isabèu nevetése beléfojtotta a szót. Hirtelenjében nem tudta, miképpen fogadja a rendbontó viselkedést.

Mathieu arcáról azonnal eltűnt a bűnbánó kifejezés, és a húgára ripakodott:

– Úrhölgynek nem illik ilyen csúfondárosan nevetnie!

Ám Isabèu nem tudta abbahagyni, mert a fiú olyan mókásan nézett ki, hogy egyszerűen képtelen volt visszafogni magát. Pedig megpróbálta, a szája elé emelte a kezét. De egy pillanatra rá annál nagyobb erővel bukott ki ujjai közül a nevetés.

– A testvérednek igaza van, drágám! – bólogatott az édesanyjuk. – Fülsértő, ahogy nevetsz. Kacagj inkább! Csengő hangon, ahogyan egy valódi dámához illik!

Szorult helyzete ellenére Mathieu-n látszott, hogy nagyon mérges. Isabèu sem tudta eldönteni, hogy édesanyja most komolyan beszél-e, vagy gúnyolódik a fiúval. Esetleg mindkettejükkel? Akárhogyan is, az asszony szavait hallva még jobban rátört a nevethetnék.

Mindkét kezét a szájára tapasztotta, hogy visszafojtsa a kikívánkozó hangokat, azonban minél jobban igyekezett, annál kevésbé sikerült. Végül felpattant az ablak mellől, és a nevetéstől fuldokolva kiviharzott az ajtón. Úgy száguldott, hogy kis híján feldöntötte Péter atyát és a fivérét.

– Eridj csak, én majd befejezem! – szólt utána az édesanyja, majd az égre emelte a tekintetét.

Isabèu meg sem állt a torony aljáig. Útközben magához vette az íját és egy csokorra való nyílveszőt, s már loholt is ki a nagykapun, a vár szomszédságában álló ligetbe, ahol úgy tud gyakorolni az íjjal, hogy senki nem látja, és senki nem szidja le érte.

Idekint érezte jól magát, a napfényben fürdő réteken, az árnyas ligetekben és a patak partján. A szalmából font céltábla ott volt, ahol legutóbb hagyta. Isabèu felajzotta a hosszúíjat, és az idegre tette az első vesszőt, azon a módon, ahogyan az apjától tanulta. Eleve a vessző végét vette az ujjai közé, így azzal a mozdulattal, amivel a helyére illesztette, már feszítette is a fegyverét.

Nem gondolkodott, és nem mérlegelt. Ösztönből cselekedett, hagyva, hogy az elméje helyett a teste végezze a munkát. A rengeteg gyakorlástól az idegrendszere már készségszinten mozgatta az izmait.

Kilégzéskor elengedte a vesszőt. Elégedetten nyugtázta a halk puffanást, amivel a nyílhegy a cél közepébe csapódott. Még attól is nagyobb elégtételt érzett, mint amikor sikerült a cérnát a tűbe fűznie. Akkor rabnak érezte magát, most szabadnak. Tucatnyi lövést követően pihent csak meg.

Ezután széttárt karokkal elhevert a fűben, és a felhőket bámulva hallgatta a fülemülék meg a rigók trillázását. A közelben gerle búgott, a virágok illata pedig betöltötte a levegőt.

Ilyen lehet Isten jelenléte – mosolygott Isabèu.

Durannak csak úgy égett a karja a megerőltetéstől. Ferrand közel egy órája püföltette vele a gyakorlófát, és közben nem engedett egy percnyi pihenőt sem a fiúnak.

– Ne engedd le a fegyvert, mert az ellenfeled kihasználja, ha rést talál a védelmeden! – szólt rá erélyesen.

Durannak aznapra már elege volt az egészből. Még fekvőtámaszokat is szívesebben csinált volna, mint hogy ezt az átkozott oszlopot csépelje naphosszat! Bosszúsan válaszolt a tiszttartónak.

– Ez csak egy buta oszlop! Nem fog visszaütni.

– Egy buta oszlop? – lépett közelebb Ferrand. Az egész megjelenéséből csak úgy sütött a szigor. – Nem mondtam, hogy abbahagyhatod! Ha beszélni akarsz, beszélj, fecséreld csak az erődet! De közben járjon a kezed! Atyád rám bízta a feladatot, hogy embert faragjak belőled, és istenemre mondom, meg is teszem, amit tennem kell. Mert eljön majd a nap, amikor a buta oszlop helyett egy páncélos lovag néz veled farkasszemet. És vissza fog ütni.

– Csak pihenni szerettem volna – felelte a fiú kelletlenül, de azért szót fogadott a parancsnak. Újabb és újabb ütéseket indított a cölöpgerendára. Mostanra az egész karja elzsibbadt, és érezte, hogy hamarosan ki fog fordulni a kezéből a gyakorlófegyver markolata.

– Nemsokára részt veszel életed első lovagi tornáján. – A tiszttartó nem hagyta annyiban a dolgot. Ő is volt kölyök, nagyon jól tudta, mi járhat a fiú fejében. – Most úgy érzed, hogy erős vagy. Azt gondolod, inkább a vívást kellene gyakorolnod. De tévedsz.

Duran leengedte a gyakorláshoz használt fakardot, és kérdőn nézett a tiszttartóra.

– Tévedek? De miért… – Már nem tudta befejezni a mondatot.

Ferrand egy lépéssel mellette termett, és saját fakardjával a fiú ülepe felé csapott. Duran ösztönei egy pillanat alatt kiélesedtek. Hárításra emelte a fegyverét, és ügyes mozdulattal a feneke felé irányzott ütés útjába emelte. Csakhogy nem maradt annyi erő az ujjaiban és a karjában, hogy megakassza a támadást.

A kard nagyot csattant a fenekén, mire jajgatva a levegőbe ugrott, azután hátrébb szökellt a tiszttartó elől. Táncosokat megszégyenítő módon kipördült egy újabb támadás elől, és a földön heverő kardjáért nyúlt. De felkapni már nem tudta, mert a férfi a fegyverére taposott, mire a markolat kifordult zsibbadt ujjai közül.

– Nem a vívótechnikáddal van a baj – magyarázta Ferrand. – Hanem az erőddel. Tudtad, mit tegyél, és meg is tetted – biccentett elismerően. – De nem volt meg hozzá az erőd.

– Persze, mert egész nap ezt az átkozott gerendát kellett csépelnem!

– Szerinted egy küzdelemben mit fogsz csinálni? Mit teszel majd egy fél napon át elhúzódó ütközetben? Itt és most, apródként kell megerősödnöd, ha helyt akarsz állni a majdani csatákban. Erre való a gyakorlófa. Acélossá teszi a kardforgató izmokat, az ízületeidet és az inakat.

Duran nagyot sóhajtott. Mérges akart lenni Ferrand-ra, de tudta, hogy a férfinak igaza van. A gyakorlófa azokat az izmokat fejleszti, amikre egy lovagnak szüksége van. Bármilyen izmos is legyen egy parasztlegény, ennek a fajta erőnek híján van. Az csak a lovagok sajátja, és ezt a gyakorlófának köszönhetik.

Leszámítva persze a favágókat. „Ők ugyanazt csinálják a fejszével, mint mi itt – mondta egyszer az apja. – A fát ütik vele. A különbség csak az, hogy ők soha nem tanulnak meg vívni.”