A templomos lovag – részletek

Ó, igen. Emlékezett arra a napra, életének első ütközetére.

Nyárközép volt, egy esős, fülledt reggelen történt meg a beavatása. A von Zorn család hűbérura harcias, kötekedő ember lévén, szívesen vezette hadba vazallusait minden olyan háborúba, ahol megvolt az esély a győzelemre – egészen 1284-ben bekövetkezett haláláig, amikor is a szerencse elpártolt mellőle a harcmezőn. Akkoriban gyakoriak voltak a belvillongások. Nem kellett messzire menni, ha az ember vért kívánt ontani. Trier uraság mégis egészen Livóniáig vezette csapatait, hogy ott csatlakozzon a balti népek megtérítését vezető teutonokhoz. S merthogy kötötte őket a hűbéri eskü, morgolódó apja oldalán Tristan is hadba vonult.

Sátra a tábor közepén állt, a rekkenő hőségben megrekedt a vastag viaszosvászon alatt a nyirkos, párás levegő. A nyári forróságot az eső sem volt képes felfrissíteni, ehelyett lenyomta a hőséget a földre, a víz pedig sáros, zavaros tócsákba gyűlt a tábor letaposott földjén. A meleg dacára mégis reszketett a félelemtől, hidegrázás gyötörte, ujjainak vége fagyos volt, ahogy sápadt tagjaiból kiszaladt a vér.

Egyik szolgája a lábszárára erősítette a lábvasakat, miközben egy másik a hátán húzta össze a nemezbélés bőrszíjait. Nem a szokásos aketont viselte, vastagabb védelmet öltött magára; mindent megtett a túlélésért. A kiképzés és apjának bátorító szavai ellenére gyengének és magatehetetlennek érezte magát, arcából kifutott minden csepp vér, hamuszín ábrázatán verítékcsöppek gyöngyöztek. Másra sem bírt gondolni, mint a harcmező körül ólálkodó halálra. Keménykötésű, izmos fiú volt, aki korábban alig várta az első csatát, ahol is majd férfivá válik. Most minden vágya az volt, hogy messzire fusson innen.

Csakhogy nem tehette. Nem engedte sem a büszkesége, sem apja iránti tisztelete. Tudta: most eljött az ő ideje, és ha apja nem hazudott – és miért is tette volna –, akkor életre szóló erőt kap a mai napon.

Apródjai ráhúzták a súlyos láncinget, amit apja külön az ő számára készíttetett. Úgy szabták, hogy könnyen essék benne a mozgás, de most szuszogni is alig bírt alatta. Pedig hányszor gyakorlatoztak benne, hányszor tartottak próbát! Akkor semmi baja nem volt a sodronyinggel, most mégis a halál súlyát érezte a vállaira telepedni. Annak ellenére, hogy ennyi védelmet aggattak a testére, csupasznak érezte magát, és irigykedve idézte fel azokat a lovagokat, akik teljes vértezetben vonultak a csatatérre. Ritka volt az a fajta páncél, nemrég jött szokásba, és kevesen engedhették meg maguknak azt a fényűzést, hogy ilyennel indulhassanak a harcmezőre. Nekik nem tellett ilyesmire, uradalmuk nem bírta kitermelni a hozzá szükséges összeget. Így a sodronyra csak váll-lapok és alkarvédő került, és ennek is örülhetett, mert apjának még ennyi sem maradt. Inkább fiának adta saját felszerelése javát, hogy épségben kerülhessen ki az első ütközetből.

Hálás volt érte, de mindezt nem érezte elegendőnek.

Tristan magára öltötte a gambesont, áthúzták fején a színes, címer-mintás tunikát. Rákerült a sisak is, a nemezzel bélelt, súlyos, zárt fémdoboz, amin csupán egy ujjnyi vastag vízszintes nyílás húzódott szemmagasságban. A sisak azonnal megtelt saját leheletének nehéz szagával, szemei égtek a párás melegben. Újra rátört a gyomorkavaró öklendezés, holott a hajnali órákat javarészt azzal töltötte, hogy üres gyomrának savas tartalmát a padlóra okádta.

Derekára felkerült a bőröv, amelyről másfélkezes kard lógott alá. Kilépett a szabadba. A sűrű zápor azonnal csépelni kezdte, minden egyes cseppje pendülő hangot adott a sisakján. Legszívesebben a sárba hajította volna, ha lett volna hozzá bátorsága, hogy nélküle induljon harcba.

Apja már a lovon várt rá, a sajátja pedig ott ácsorgott mellette, apró fejbólintással üdvözölve gazdáját. Az öreg elismerően biccentett felé – még jó, hogy nem látott a sisak mögé, mert akkor talán másképpen vélekedett volna. Tristan alig bírta engedelmességre kényszeríteni remegő lábait, hogy mellé állhasson, minden egyes lépéssel meg kellett küzdenie.

A nyeregben ülve már kevésbé érezte magát szerencsétlennek, szívébe bátorságot öntött társainak jelenléte, a puszta erő, ami a nehézlovasságból sugárzott, meg a pajzs az alkarján és a dárda a markában. Ez az érzés azonban csak addig tartott, amíg ki nem vonultak a harcmezőre, és meg nem pillantotta az íjászok feje fölött a távolban felsorakozó ellenséget. Rengetegen voltak. Apja figyelmeztette rá, hogy tízszer többnek fogja látni őket, mint ahányan valójában vannak, most mégsem hitt neki. Égi áldásként tekintett már a felhőszakadásra, hogy elnyomta a vas csörömpölését, ami testének reszketése nyomán keletkezett az illesztéseken. Mellettük a teutonok némán, szó nélkül tűrték az esőt, holott ők is tudták, hogy az ilyen idő a legkevésbé sem kedvez a lovasrohamnak. A csatakos sár veszélyessé teszi a vágtát, könnyen megeshet, hogy lovaik egymás alá csúsznak a latyakban, magukkal rántván a mellettük haladókat.

Az erdőszélen a varjak tollukat borzolták az ágakon. Csapzottan pislogtak, várták, hogy megterítsék asztalukat a förtelmes lakomához. Fülsértő, éles károgásuk siratóasszonyok hamis énekeként zengett a szélben. A várakozást elviselhetetlenné tette a fülledt meleg és a páncél alá becsurgó víz. A birkagyapjúból készült nemez teljesen átázott a sodronyinge alatt, lucskosan tapadt testére, ellenállhatatlan viszketés lett úrrá a bőrén. Bánta már, hogy a puha, ronggyal tömött aketont botor módon lecserélte a szöszös nemezre.

Parancsra az íjászok útjára bocsátották az első adag gyilkos vesszőfelleget, a mező túloldalán tucatjával hullottak az emberek. Újabb adagra nem került sor, vezérük úgy ítélte meg, nincsen szükség a drága nyílvesszők pazarlására, elegendő egy roham a máris szétzilált ellenfél sorainak megtörésére. Mielőtt odaát újra hadrendbe állhattak volna, kiadták a parancsot a nehézlovasság támadására.

Az íjászok egymás mögé léptek, átengedték soraik között a lovagokat. A színes címeres lovasok tarkaságából csak a teutonok ríttak ki, akik előkelően, büszkén viselték a fekete keresztet páncéljuk felett. Mögöttük a szedett-vedett páncélos zsoldossereg a pajzsokhoz vert fegyverekkel tisztelgett a lovagok előtt.

Eljött hát az idő. A fiúból férfi válik.

Oldalt meglengették a zászlót, bár Tristan nem látott belőle semmit. Csupán onnan észlelte, hogy megindult a roham, hogy kétoldalt a sisakrésen át látta felgyorsulni a mellette haladókat. A kezdetben lassú galopp vágtába fordult, a dübörgő paták robaja messzire hullámzott az eső verte réten. Dobhártyáján zúgva-bömbölve kalapált az ütem, vére lángolt, félelmét lassan elmosta az erő, amit társaival meglovagoltak. Megállíthatatlan lendülettel száguldottak az ellenfél felé. Már látta az arcokat, a szemekben villanó félelmet, a túlerő keltette iszonyatot.

Irtózatos erővel csapódtak az ellenség sorai közé. Tristan kezéből azonnal kifordult a dárda, amikor felnyársalta az első útjába kerülőt, majd a mögötte álló katonát is, akiket balszerencséjük elébe sodort.

Messze behatoltak az ellenfél sorai közé, útjukból szanaszét hullottak az imént még alakzatba tömörült katonák. A karddal és pajzzsal felvértezett gyalogság mit sem ért, a nehézlovasság egyetlen lendülettel elsodorta őket.

Ekkor bekövetkezett az, amitől Tristan rettegett.

A lendület hajtotta lovak továbbcsúsztak a sárban, lábaik összegabalyodtak az alájuk került szétzúzott testekkel. Tristan messzire repült a nyeregből, orrába és szájába vérmocskos sár tolult, nagyokat nyelve tátogott a latyakban. Csak remélte, hogy útban már a gyalogság és még idejében a helyszínre érnek, de nem volt ilyen szerencséje.

Ellenfelei azonnal körülötte termettek, kezükben fenyegetően villogott a sarkantyús harci kalapács és misericordia.

Ekkor mentette meg először őseinek vére.

Később nem emlékezett rá, hogy mi történt; sem akkor, sem pedig más alkalmakkor nem volt tudatában annak, hogy mit művelt, holott volt még benne része néhányszor rövid élete során. Csak jóval később, amikor a végkimerülés határán összeszedték az övéi, akkor oszlott el szeme elől a vörös homály, és elképedve hallgatta, hogy miket mesélnek a többiek. Megszállta a berserker szelleme; állítólag olyan rendet vágott az ellen között, hogy tízen sem bírtak vele, noha puszta kezével esett nekik.

Aznap duplán mosolygott rá a szerencse. Trier uraság halálát lelte a harcmezőn. Szabadok voltak hát, s hazatérhettek a háborúból, ami soha nem volt az övék. Az apja természetesen büszke volt fiára, hogy a harag, az ősi Zorn örökség ott él benne, ámbár őbelőle soha sem tört elő ilyen elemi erővel a vadállat. „Meglehet, anyád északi vére erősíti benned a hajlamot” – mondta nevetve, amikor fiát a csatát követően még a helyszínen lovaggá ütötték. Tristan azonban gyanította: akkor ott nem a düh, hanem a félelem váltotta ki belőle a fékeveszett tombolást.

– Édesapám! Édesapám!

Gyula, a kádár felnézett munkájából. Magyar származású, alacsony termetű férfi volt, semmikképpen sem köpcös, inkább a mokány kifejezés illett rá. Sztyeppei nomád származása nyomokban sem látszott rajta, megfakult már az a századok folyamán. Talán csak lovaglásra termett dongalábain mutatkozott valami halvány nyoma a régmúltnak. Endre király keresztes seregével a Szentföldre vetődött, és a hadjárat után itt maradt. Továbbra is azt csinálta, amihez értett, családjában ez a munka szállt át apáról fiúra.

– Mi az, Péter? – kérdezte fáradtan. – Mi ez a nagy futkosás? – Megtörölte izzadt homlokát és gyermekére emelte tekintetét. Jókötésű, izmos kis lurkó nézett vissza rá, haja homokszínű, napbarnított bőre sötét – keresztény palesztin anyja déli vérének öröke –, szemében pajkos tűz lobog. Az erőteljes déli örökség nem vonta sötétbe a fürtöket, csak játékosan megcsavarta, és vaskos szálúvá duzzasztotta őket, furcsán kontrasztossá téve a két világ jegyeivel megáldott legényke karakterét. Játékos jókedv lengte körül most is, és valamiféle izgatott feszültség. Az ő büszkesége, életének egyetlen gyönyörűsége.

– Itt a víz, amit kért, Édesapám! – tette le a két vasalt, nehéz favödröt a fiú.

Gyula a szeme sarkából sandítva, somolyogva követte végig az udvar porán kipocsolt két, girbegurba csíkot. Az izzó nap máris mohón szívta magába, alulról a forró talaj sietett a segítségére; lomhán párállott. A vödrökben jó, ha félig maradt folyadék. Hatalmas súly ez egy tizenkét éves fiúnak… Még akkor is, ha munkához szokott. Nem telik bele két év, és futni fog a vízzel, de most még nehezen boldogul vele. Ő maga a kisebb vederre gondolt, amikor a vizet kérte, a fiú mégis a nagy, súlyos vedreket cipelte végig a téren álló kúttól idáig lökdösődve a város tülekedő forgatagában, ami olykor még neki magának is nehéznek tűnik. És nem is egyet, hanem mindjárt kettőt! De mi végre?

– A vedreket azt látom, Péter! – fordított hátat fiának, hogy ne mutassa a kikívánkozó mosolyt. Úgy döntött, ugratja egy cseppet. – De hol hagytad a vizet? Valami nagyon hibádzik, nem gondolod?

Aprócska fintor volt a válasz, és gyanakvón összehúzott szemöldök. Fia csípőre tette két kezét, úgy nézett rá vissza. Akár csak az anyja… A vérében vannak a mozdulatok.

Gyula sajnálta a fiát. Úgy hagyta maga mögött gyermekkorának legszebb éveit, hogy alig élvezhette ki azokat. Más gyerekek az utcákon játszanak, amíg ő neki segít, igyekezete szemlátomást felülmúlja még az erejét is, de zokszó nélkül teszi, mert tudja, hogy az apjának szüksége van rá. Talán ezért is akart imponálni.

– Csak egy veder vizet kértem tőled, Péter, és te két üreset hoztál nekem. Mihez kezdjek én most ezzel, mondd? – ütött egy nagyot a kalapácsával az előtte álló, félig kész hordó középső, jelenleg legfelső vasalására. Az ütés hangosan kondult a falakkal kerített belső udvaron, csengése egy pillanatra elnyomta a kapun túlról behallatszó zsivajt.

Péter nem jött zavarba. Letekintett a két vödörre, szemei¬vel ő is végigkövette az imént bejárt útvonalat.

– Ejnye, Édesapám, nem látja? Itt van a víz, csak nem nézte meg elég jól! – Felkapta az egyik vödröt, és színültig töltötte vele a másikat. – Ihol, ni! – mutatott a csillogó vízre. – Egy vederrel kért, itt is van. Nem látok itt hibát

Gyulából végre kirobbant a jókedv, nevetve megborzolta fia kócos haját. Szeretettel végigsimított a szurtos arcon, amin asszonya báját vélte felfedezni. A fiú napról napra szépült, de már megjelentek a vonásait torzító pubertás otrombaságok is. Orra megvastagodott, hangja időnként mutált, nyaka és végtagjai erőteljes nyúlásnak indultak, hogy amikor majd megnő és házasulandó sorba lép, elszabadult végtagjai a helyükre kerüljenek, és egyszeriben kivirágozzék, sudár ifjúvá érjen, és elkápráztassa a lányokat, akik nem értik majd, mi változott, mi az, amitől más szemmel kezdenek nézni rá… Epednek majd utána a szépasszonyok is, és ez így van rendjén.

Addig is itt marad neki, hogy kiélvezhesse apaságának minden áldott percét. Szerette volna elkényeztetni Pétert, hogy feledtesse vele az élet csúfságait, de nem volt rá módja, hogy megadhasson neki mindent. Nem csak azt, amire nincsen szüksége. Azt is, amire lenne. A boldog gyermekkort, az önfeledt játszadozást. Csakhogy már késő, a gyermekévek, ha lassan is, de tovatűnnek.

– Olyan vagy, akár szegény édesanyád. – Révedező tekintete elhomályosult.

– Csakugyan? Ezek szerint nőiesnek talál? – vonta fel egyik szemöldökét a fiú.

– Ó, nem, dehogyis tartalak annak! – szabadkozott gyorsan az apja, amikor megértette, hogy a fiú önbizalmának ebben a korban a legkevésbé sem használ egy ilyen kijelentés. Néhány év múlva csodálatos bóknak veszi majd az anyjához való hasonlítgatást, most azonban a világból is ki lehetne kergetni, ha asszonnyal vetik össze. – Csak anyád szépségének nyomai ütköznek ki belőled nap mint nap, egyre erősebben. De a vonásaid azért férfiasak. Ez minden.

Ha Gyula arra számított, hogy megijeszti a fiút, nagyot tévedett, mert Péter szeretett az anyjáról beszélni.

– Meséljen róla, kérem – mondta a gyerek, és érdeklődésében őszinte kíváncsiság volt. Lekucorodott az udvar porába, lábait magához húzva két kezével összekulcsolta őket, állát a térdére támasztva figyelt. – Úgy szeretem hallani, és olyan régen mesélt édesanyámról…

– Hiányzik? – Az apa beletekintett a készülő hordó hasába, az aljába állított parázstartóban izzó fadarabokra. Vizet löttyintett bele a markából, az izzó üszök sercegve párát dobott szét.

– Már nem igazán – jött a gyermeki igazság keserű szava, még nem rontották meg a felnőttekre jellemző kétértelműségek. Egyenes volt és komoly, minden kiejtett mondata azt takarta, amit gondolt és érzett. – Már nem emlékszem rá annyira, hogy fájna a hiánya. Tudom, hogy itt kellene lennie velünk, tudom, hogy a szabadtűzhelyen azért nem lobog a láng, mert neki kellene életben tartania. Tudom, hogy azért nincsen húgom, mert ő már nem szüli meg.

Gyula hiába igyekezett elhomályosult látását a hordóból felszálló forró pára terhére róni. Lám, az ő esze járása már nem olyan ártatlan, könnyen talál kifogásokat. De szépítheti is bárhogy, könny volt az, ami az arcára csordult a fiú mellébeszéléstől mentes, gyermeki szavainak nyomán, ami mégis érett, felnőtt gondolatokat takart. Olyan gondolatokat, amik nem egy alig tizenéves fiú fejébe valók…

Ha olyan lenne a sorsa, amilyet az anyjával álmodtak neki, távol állnának tőle az ilyen nyers kijelentések. Ezért kapta a fiú a Péter nevet, Szent Péterét, amit Jézus adott az apostolának, akire a földi királyságát bízta. Bizalom. Remények. Remények a szép életről. De az anyja halott, és vele haltak a szép remények is.

– Mit szeretnél hallani, Péter? – Ismét a vízbe markolt, majd gyors mozdulattal, hogy a hordóban szürkén gomolygó hő meg ne égesse a kezét, a parázstartóba vágta. A víz elpárolgott, a forró gőz cseppekben ült meg a félkész hordó izzadó dongáin. – Valami kedves történetet? – nevetett fel. – Mint amikor a haszontalan macska beleesett a polcról a dézsába, és…

– Nem… nem ilyenre gondoltam. Ezeket sokszor hallottam már. Érezni szeretném. Hogy megértsem, milyen a hiánya. – Tekintete elrévedve fúrta át a készülő hordó oldalát, ami a hiányzó emlékek útjában állt.

Gyula lehunyta a szemét, fájdalmas grimasz hullámzott át az arcán. Péter nem láthatta, mert gondosan hátat fordított neki. Nem lenne szép dolog megfosztani a fiát az anyja érzetétől, de az apai szív sajgó sebeinek tépkedése sem olyan öröm, amiben a fiú szívesen lelné kedvét. Hogyan is mondhatná el szavakkal a bensőjében dúló keserédes érzelmeket?

Mégsem tagadta meg tőle a kérést, így inkább továbbra is háttal gyermekének, beszélni kezdett:

– Még mindig érzem a jelenlétét – mondta. Megállt a munkában, a nehéz kalapács leengedve lógott a kezében. – Itt van a falakban, a levegőben. Olyan dolog ez, mint amikor azt hiszed, megvan még a tegnapi cukor a zsebedben, de amikor érte nyúlsz, rádöbbensz, hogy már nincs ott, mert megetted. Eszedbe jut az íze, és a szádban összefut a nyál. De a zsebed már üres. – Megköszörülte a torkát. Péter elmélázva bólogatott mögötte, de Gyula nem láthatta. – Dolgozom a hordókon, és a szomszédból az ebéd illata száll. Egy pillanatig azt hiszem, ott áll a sarokban a szabadtűzhelynél, de amikor odapillantok, nincs ott senki. Egy szívdobbanásnyi pillanatra néha mégis megpillantom őt, a fekete tunikáját a szemem sarkában, és ilyenkor elhiszem, hogy ott van! Elhiszem. Nem azért, mert el akarom! Nem! Hanem, mert tényleg ott van, érted? Itt van velünk, és vigyáz ránk. Érzem az illatát a levegőben. De nem láthatom meg, mert elbújik annak a másik világnak a függönye mögé. – Nagyot ütött a vasabroncsra, a hirtelen felhangzó éles csengés megtörte a kezdődő varázst.

Péter összerezzent, a szépséges gondolatok elillantak a fejéből. Az apjára nézett, és most először úgy érezte, valamit megértett abból, amit a férfi érez. A kalapácsütés hangja még csengett a fülében, megfoghatatlanul. Csak a fejében szólt már, nem volt sehol, de a rezgés még átjárta a levegőt, akárcsak anyjának jelenléte.

– Éjszaka, amikor felriadok – folytatta Gyula –, érzem az illatát magam mellett az ágyon. Ez olyan ritka pillanat, amikor még nem gondolok arra, hogy ő már nincs, mert az álom még velem van, és fátyolos az elmém, a gondolatok kuszák. – Kétségbeesve kereste magában a szavakat, amik elmondhatnák az érzést, amikor a kívánságok és az álmok még egymásba fonódva átitatják egymást, képlékennyé és rugalmassá téve a valóságot, mint a keze alatt dolgozó forró gőz a fát. – Majd szép lassan megértem, hogy nincs mellettem. A fájdalom megrohan, a szép emlékek csak szenvedést okoznak… – Nagyot lélegzett, mellkasa megemelkedett, majd hangos sóhajjal visszasüllyedt. – Olyankor úgy alszom el ismét, hogy azt kívánom, reggelre ébredve elfelejtsem a rémálmot, és ő ott legyen mellettem, testének melege járja át az ágyat. De reggel az ágy hideg, és ő nincsen benne. Csak a nyoma van mellettem, amit az együtt töltött évek során a súlya nyomott a fekhelyébe… És én arra gondolok, hogy az nem az évek munkája, hanem valóban mellettem feküdt az éjjel, elszökve a mennyből, hogy ha csak tudtomon kívül is, de velem lehessen…

Péter az apjára nézett, szeméből könnycsepp buggyant elő. Nézte a férfi hatalmas hátát, a barnára sült bőrön csillogó veríték alatt húzódó izmok reszketését. Nem az anyja hiánya préselt belőle könnyeket, nem tudott sírni olyan dolgokért, amik nem hiányoztak neki; hanem az apja fájdalma, az iránta érzett szeretet.

– Amikor madár röppen az udvarra – mesélte tovább Gyula –, ugrik az izom a lábamban, ahogy fordulnék meg, hogy szóljak neki, jöjjön. Szerette ezeket a szárnyas kis apróságokat… – Megakadt a beszédben. Letekintett a derekát átkulcsoló karokra, a sírástól remegő gyermekére.

– Ne sírjon, édesapám! Inkább ne meséljen tovább, sajnálom – nézett az arcába Péter, de megdöbbent, amikor az apjára pillantva nem látott könnyeket. Csak a sajátjai csillogtak a szemében, az apja arca tiszta és száraz volt.

– Nem sírok, Péter! – simogatta meg a fiú fejét az apa. – Miért is tenném? Ezek az emlékek fájnak, de csodaszépek! Annyi szeretet van bennük! És te itt vagy nekem! Nincs okom sírásra – csak ha a sorsodra gondolok, akkor lehet, tette hozzá magában, de fennhangon nem mondta ki. – Gyere, segíts, kérlek! Azt hiszem, már jó lesz a fa.

Elvette a szerszámokat a munkapadról, egy vastag, merev kötelet, és a hozzá tartozó tekerőt. A kötelet áthurkolta az abroncs fölé nyúló deszkákon, a két végét áthúzta a szerkezet nyílásain. Megfeszítette, és tekert rajta kettőt. A kötél összeszorult, a hordó falát alkotó lécek összébb préselődtek, a köztük húzódó rések pedig szűkültek valamelyest.

– Tartsd meg! – adta át Péternek. A gyerek elvette, majd feszített rajta, mert meglazult egy kicsit, mialatt helyet cseréltek. – Mehet? – kérdezte a férfi, Péter pedig összeszűkült szemmel, vicsorítva, nyakát behúzva bólintott.

A kalapács lecsapott, keményen csengve-kongva, fülsértő zengés közepette verte a fals ütemet, csapásai nyomán az abroncs mind lejjebb és lejjebb szorult, apránként, ráérősen. A vas összehúzta a megpuhult deszkákat, a hordó kezdett egyre inkább hasonlítani végső állapotához. Apa és fia együtt dolgoztak, a megfeszített munka kiölte belőlük a borongós gondolatokat.

– Feszítsd! – parancsolta az apa, Péter pedig tekert a kötélen, nyakán kidagadtak az inak az erőlködéstől. – Jó lesz ez. Elengedheted.

A fiú lazított a szorításon, csak a vállai maradtak felhúzva, amikor levette a kötelet a hordóról.

– Úgy maradtál? – kérdezte mosolyogva az apja, gyermekének furcsa tartására mutatva ujjával.

A fiú bólintott, az akarástól ráncok jelentek meg az orrnyerge felett.

– Nem baj, erősebb leszel tőle. Legközelebb már a vedret is elbírod – biztatta Pétert, és újabb abroncsot, az előzőnél kisebb átmérőjűt helyezett a készülő hordóra.

– De hiszen elbírom én azt – morogta sértődötten a fiú. – Kettőt is cipeltem, csak hogy erősödjek. Mit gondol, édesapám, mi végre tettem, ha egyet kért? Erős akarok lenni – megemelte hangját, hogy túlkiabálja a kalapács hangját –, hogy szép szál legény kerekedjék belőlem, akire büszke lehet nemcsak maga, de az édesanyám is!

– De hiszen büszkék vagyunk, Péter, és tudom, hogy ezt az ő nevében is nyugodt lelkiismerettel mondhatom! – válaszolt szeretetteljes hangon. Megmozdult benne a félelem, hogy fia az ő kedvéért vállal magára ilyen sokat. – Azt hiszed, nem látom, hogy mit meg nem teszel apádért? Áldozatot vállalsz, holott nekem kellene érted élnem, és mégis te vagy, aki támogatsz engem!

Péter nem válaszolt, nézte az apja ütései nyomán mind lejjebb furakodó abroncsot, ami az utolsó öt-tíz csapás óta nem nagyon akart mozdulni. Minduntalan feljebb mozdult az átellenes széle, valahányszor a férfi nagyot csapott rá az egyik oldalon.

– Feszíteni kéne – mutatta fel a fiú a kötelet.

– És víz sem ártana, ugye? – törölte le a verítéket a homlokáról az apja. Péter bólintott.

Gyula vizet vetett a parázsra, s hátrébb lépett, a fiú átvetette a kötelet a hordón, majd pedig feszíteni kezdte.

– Nem vagyok én már olyan gyenge, látja-e? – Azzal megtekerte a feszítőkart, a kötél recsegve-ropogva-nyögve engedelmeskedett a karjának. A deszkák meghajoltak, az abroncs alig észrevehetően aprót mozdult lefelé.

Gyula élvezettel nézte fiának bemutatóját, büszke volt rá, annál is inkább, mert rájött, hogy Péter nem olyan gyerek már, mint ahogyan gondolni szokott rá. Ha nemesi vére lenne, régen apródnak állt volna… És akkor ki tudja, mikor látná újra, vagy látná-e egyáltalán? Ezekben az időkben sosem lehet tudni. Az ellenség nem könyörül sem a katonákon, sem a velük tartó gyerekeken. Aki háborúba sodródik, az nem számíthat szép halálra. Ő maga sem vágyott soha ilyesmire, örült hát, hogy fia inkább a kádármesterséget tanulja mellette. Még csak más mesterhez sem kell elküldenie, hogy világot lásson, mint az ácsoknál, kőfaragóknál, kézműveseknél van szokásban. Jó szakma ez, és békés.

– És mi végre akarsz olyan hamar megerősödni? – kérdezte, mint aki érti a dürgést. – Csak nem egy leányzó van a háttérben? Csinos, szép? Kiféle, miféle? – ugratta a fiát kíváncsian.

Titokban reménykedett, hogy talán tényleg elevenébe talált, várta a Péter arcán fellobbanó, árulkodó pírt, és a nyomában kélő dühödt tiltakozást, vagy szemlesütött tagadást.

Péter nem tett semmi ilyet. Csak kihúzta magát, és nyugodt hangon válaszolt.

– Ugyan! Fogom is én eszement bakfisok kedvét keresve kínozni a testem! Templomosnak akarok állni, Édesapám! Hogy Mária anyánkat szolgálhassam! – A szavak olyan egyszerűen hagyták el a száját, hogy kétség nem férhetett hozzá, az igazat beszéli.

A kalapács megállt a levegőben.

A visszafogott mozdulat, amivel a kádár útját állta a lendületnek, hűen tükrözte a megdöbbenését. Péter félszegen nézett az apjára, nem egészen értette, mi zajlik most le benne. Azt várta, büszkeség, vagy öröm járja majd át a szakállas arcot, most pedig azt kellett látnia, hogy apjának arca kővé dermed, vonásai megfagynak, akár a lendületét vesztett pöröly a kezében.

A férfi úgy állt ott, mint egy kőszobor, mely az idők végezetéig megőrzi magában a mozgás keltette feszültség érzetét. A hullámos, kócos fürtök, a szikrázó tekintet és a haragos szemöldök – akár a dühöngő Zeusz, vagy még inkább Thor, akinek menten villám cikázik elő mindent szétzúzó kalapácsa alól.

A szerszám végül lecsapott. Gyula mester komor arccal püfölte tovább a vasabroncsot, de figyelmetlensége elárulta őt. Péter a minduntalan visszaugró lemezgyűrű miatt sem mert szólni, pedig látta, hogy már nem akar lejjebb csúszni az ívelt deszkákon. Minden egyes ütés nyomán egyre inkább a fába mart, szükség lett volna az igazításra, és megitatni a parazsat; ha apja így folytatja, tönkreteszi mindazt, amin eddig dolgozott.

A kádár megtorpant, talán ő maga is észrevette a hibát. Egy szót sem szólva vizet csapott a hordó aljába, a sűrű, szürke füst az arcába csapott. Péter nem értette, mi rosszat mondhatott, de a komor arc, a megfejthetetlen tekintet szerfelett idegesítette. Szerette volna tudni, hogy sértőt, avagy csak ostobát mondott, de megkérdezni nem merte.

Végül az apja törte meg a csendet.

– Templomosnak, fiam? – Nem volt a hangjában harag, a fiú inkább keserűséget érzett ki belőle.

– Rosszat mondtam, apám? Én…

– Sokat kell még tanulnod, Péter… – Gyulának ebben a pillanatban minden eddiginél jobban hiányzott a felesége. Neki kellene most itt lennie, a nőnek, akinek ösztönéből fakad a nevelés, aki nem csak bizonytalan sejtések alapján terelgetné a gyereket. Sokszor érezte már, hogy valami hiányzik az ő tanításából. Tudta, hogy egy fiúnak szüksége van az anyjára. Nem, nem ebben a korban… Az évekkel ezelőttiben. Mára már apa kell neki, hogy erőssé tegye a testét-lelkét. De az anyai jelenlét mindig hiányozni fog.

– De… miről, apám?

– Nem így működik a világ, fiam – sóhajtotta. Megnyomkodta a deszkákat, azon gondolkodott, miképpen mondja el a fiúnak, anélkül, hogy túlontúl nagy fájdalmat okozna az igazsággal. És persze – ismerte el kelletlenül –, hogy lebeszélje az ostoba ötletről, ami ki tudja már, mióta érlelődik a szőke fürtök alatt. Nem akarta, hogy fia katonának álljon… s ő egyedül maradjon, feleség és gyermek nélkül. Unoka nélkül.

– Nem akarja, hogy elmenjek? – kérdezte a fiú, ugyanazzal a nyers őszinteséggel, amivel mindig is gondolkodott.

– Nem… nem csak erről van szó. Tudod te, mit jelent templomosnak lenni?

– A Templom maga a tisztaság. A keresztény erkölcs jelképe… – sorolta a fiú, és a szemében csillanó elragadtatottság végképp világossá tette Gyula számára, hogy fia elveszett valamikor, amikor ő nem figyelt, és nagyon nehéz lesz őt visszatéríteni a valóságba. Mert muszáj lesz, mert a Templom nem fogadja őt be, legalábbis nem úgy, ahogyan azt a fiú most képzeli. – …a Templom csodálatos! – fejezte be Péter a hosszú válaszát, aminek apja a felét sem hallotta keserű gondolatai között bolyongva.

– Igen, azt látom, hogy miképpen tekintesz a rendre. De tudod-e, mi egy templomos? – kérdezte ismét.

– Nagy harcos. Dicső katona, aki Isten szolgálatában áll, és védelmezi a kereszténységet a falainkon túli idegenek ellen.

Éppen ez volt az, amitől Gyula annyira tartott. A fiát magával ragadta az ifjonti hevület, ugyanaz, ami sok kortársát is gyakran elragadja.

– Nem, fiam. A templomos nem ezt jelenti. Persze te, aki kívülről látod őket, a makulátlan köpönyegükben, a csillogó fegyverekkel az oldalukon, inkább látod a fényűzést, mint a valóságot. De templomosnak lenni sokkal több ennél. Ez egy lovagrend. Egyházi lovagrend, nem világi. Csak a fegyveres szolgálat tekintetében különbek a szerzeteseknél, akiknek zárkózott életét annyira nem állhatod! – Még szerencse, gondolta, de ezt nem mondta ki. – És egy ilyen rend tagjaiként, a templomosoknak sok nélkülözést kell elviselniük.

– Én vállalom! – csillogott a gyerek szeme. – Vállalom, mert ez minden vágyam!

– Egy templomos a lovagság jelképe, ahogy magad is mondtad. Az eszmei tisztaságé. De megannyi szenvedés árán éri el ezt a tökéletességet, és sokuk bele is bukik! Nem mindannyian bírjuk elviselni azt a temérdek nélkülözést, amit egy egyházi lovagnak ki kell állnia. Ha közéjük tartoznál, fiam, nem lehetnél a magad ura. Nem tehetnéd azt, amire vágysz, amit a szíved diktál. Most szabad ember vagy, örülj a lehetőségnek, és élj vele. És meglehet, amúgy is késő lenne már, hogy közéjük állj. Hamarabb kellett volna tanulnod a fegyverforgatást. De ehhez nem értek, ezt nem tudom.

– Úgy beszél, édesapám, mintha csak óvni szeretne. De nem kell félnie. Ez minden vágyam, szolgálni a Templomot, a Szűzanyát!

Gyula belátta, a könnyebb úton nem bír hatni a fiúra, akit láthatóan magával ragadtak a Templom iránti érzelmek. Megköszörülte a torkát.

– Ha annyira közéjük vágysz, legyél inkább kőfaragó, vagy kőmíves! – Ez sem kellemesebb, mert szintén azt jelenti, hogy Péter elmegy hazulról. De még mindig jobb, ha tisztességes munkásként elszegődik valahová, mintha fegyvert ragad a kezébe. Megmarad az unokák lehetőségének ábrándja. És ha elküldik más vidékre, messzi városokba? Ő maga is vele mehet, kádárra szükség van mindenhol. Semmi nem köti ide. De ha a fia a templomosok közé áll, a ház csak még üresebb lesz, s megtelik a valaha benne éltek kísérteteivel.

– Nem értem, édesapám, hogy mi köze van a kőfaragásnak a Templomhoz…

– Ó, nagyon is sok, nagyon is sok! – kiáltott fel az apja, Péter meg is lepődött a hevességétől. – A Templom mindennél többre tartja a kőfaragókat, nem tudtad?

– Nem, nem igazán – tűnődött el a fiú. És vajon miért? Mitől több egy kőmíves, mint egy kádár? Ugyanolyan mesterség az is.

– Számunkra talán, de gondolj csak bele! Kik emelik a várakat, kiknek a keze munkáját dicsérik a gyönyörű katedrálisok? Nem a kádárokét, nem az aranymívesekét. Nem bognárok és kereskedők, hanem építészek és kőfaragó mesterek dolgoznak a falakon.

Örömmel látta, hogy Péter eltűnődött a hallottakon. Amiről azonban nem tudott, hogy fia kevéske szabadidejében, amikor csak teheti, átsétál a templomos negyedbe, és onnan lesi a délceg lovagokat, akik olyan büszkén feszítenek paripáikon. Néha mellettük lohol, keresztül Akkon utcáin, át Montmusarton, egészen addig, amíg el nem hagyják a város falait. Olyankor aztán felszalad a falak tetejére, fel a széles mellvédre, és onnan nézi a porfellegbe burkolózó, tovatűnő alakokat, akik távoli céljuk felé igyekeznek, teljesíteni valamely lehetetlenül romantikus, halálos veszélyeket rejtő küldetésüket.

És arról álmodik, hogy egyszer majd ő is közöttük lovagol. Hát nem ez minden fiú legnagyobb álma?

Mert való igaz, gyakran elnézegeti a katedrális tetején gubbasztó vízköpő gargoyle-okat, a gondosan faragott démonpofájukkal. Mindig is tetszettek neki azok a vicsorgó fenevadak, amik lentről nézve aprónak tűntek a magasban, de tudta róluk, hogy odafönt hatalmasok és nemesek, és legalább akkorák, mint egy jól megtermett kutya. Szerette a többi szobrot is, a beugrókban megbúvó szenteket, a fegyverrel őrködő lovagokat és a Szentírás legmagasztosabb jeleneteit ábrázoló domborműveket. De hogy kard helyett vésőt és kalapácsot tartson a markában, amikor pedig fegyverrel a kézben védhetné az egyházat? Nem, soha!

– Egy építész nem érhet fel egy lovaggal, édesapám – közölte a fiú.

– Még hogy nem! – Gyulán meglátszott az indulat. – Sokkal magasztosabb dolog a katedrálisok építése, mint a pusztítás! Nem gondolod, fiam? Szerinted Isten szívét mi melengeti jobban, az ő mennyei tökéletességét hirdető remekbe szabott katedrálisok, vagy egy lemészárolt sereg látványa? Ha a Templom közelébe vágysz, a kőmívesek között mindig megtalálod a számításodat. A lovagok sokat költenek nemcsak a megfelelő védelemre, de a templomaik¬ra is. Így szinte velük élhetsz, ha akarod…

– Akkor sem értem, miért kellene kőmívesként élnem közöttük, amikor lovag is lehetnék.

– Mert te soha nem lehetsz templomos – mondta ki azt, amit nem szívesen akart közölni a fiúval.

Péternek megakadt a lélegzete. Összehúzott szemekkel fürkészte az apját, oly módon, akár az anyja tette…

– Ugyan, miért nem?

– Mert a Templom nem tart rád igényt, fiam. Csak lovagokat kívánnak maguk között látni, nemes ifjakat.

– De…

– A Templom büszke, arrogáns és gőgös. Nem állhatják a magunkfajtát.

– A magunkfajtát? Mit ért ez alatt? Nem szeretik a kádárokat? Biztosan a bor miatt van, amit az általunk készített hordókban tartanak az emberek. A szemükben a hordó bizonyára a bűn tartálya. Jól gondolom? – A kérdés tétován hangzott, a szavai egyre halkultak, ő maga is érezte, hogy valami sokkal többről van szó.

– Nem, fiam, nem – nevetett kényszeredetten a férfi, miközben újra nekilátott a dobhártyarepesztő kalapálásnak, ezúttal ismét az alsóbb abroncson, ami hála a frissen felfeszített felső gyűrűnek, megereszkedett kissé. – Ők maguk is isznak bort, igaz, eléggé mértékletesen. És semmi bajuk a kádárokkal, tudtommal legalábbis. Semmi, amennyiben sergentnek óhajtanak állni. – Ránézett Péterre, de a várakozó tekintetből nem tudta kiolvasni, hogy a fiú megértette-e. – Tudod, mi a sergent, ugye? – A fiú bólintására folytatta. – Azonban valódi, felesküdött lovagnak lenni, aki viselheti a fehér ruhát és a vörös keresztet, azon lovagok közé tartozni, akik közé annyira vágysz, csak nemes urak fiainak kiváltsága. Olyanoké, akik már a rendbe lépés előtt is világi lovagok. Egyszerű kádár, legyen bár szabad ember és nem jobbágy, esetleg paraszt, nem tartozhat közéjük.

Péter nem válaszolt, tovább dolgoztak. Az apja hagyott neki némi időt a gondolkodásra.

– Nem hinném, hogy összeegyeztethető lenne ez a különbségtétel azzal a szeplőtelenséggel, amit olyannyira hirdetnek. Ugye, hogy már nem is tűnnek olyan vonzónak? – Úgy érezte, megtörte a fia akaratát. Valahol a lelke mélyén szégyenérzet volt benne, amiért romba dönti a fiú álmait, de úgy érezte, mindenképpen ez szolgálja gyermeke javát.

– Nem, valóban nem vonz már annyira, apám. Szolga tényleg nem kívánok lenni – hajtotta le Péter a fejét.

– Gondold meg ezt a dolgot. Soha nem vártam el tőled, hogy az én munkámat folytasd. A Templom rendkívüli tisztelettel bánik a kő mestereivel. Ha megbecsülésre vágysz közöttük, sokkal jobban kiérdemelheted azt kőfaragóként, mint egyszerű zsoldosként. Anyád sem örülne neki, ha élne. A szíve hasadna belé. Gyere, folytassuk a munkát! – Remélte, hogy az asszony említése tovább gyengíti Pétert.

De a dac, amit a fia szemében látott, ahogy a munkához készülve felemelte a fejét, nagyon nem tetszett neki.

Guillaume de Beaujeu az előtte álló férfit figyelte. Erős áll, férfias vonások. Széles váll, kőfaragók modelljeihez hasonlóan atletikus termet. Igazi templomos gyerek, eszményi mintaképe a rendnek. Szinte saját bőreként viseli a sodronyt és felette a rendi öltözéket. Messze a Templom legcsinosabb lovagja, odakint egyaránt bomlanának utána a lányok és a férjes asszonyok. De neki semmi a hús, róla lepereg a szerelmes ígéret, asszonyi pillantás nem gyengíti el erős lelkét soha – felette áll az érzéki világnak. Szemében csak elhivatott kötelességtudat lobog, mint ki szó nélkül áldozná életét, ha azt kívánná tőle a reá bízott feladat.

Mégis szerelmes, igen. Szűz Mária szerelmese, Jézus elkötelezett híve, Isten igaz harcosa.

– Pizan testvér – szólította meg Guillaume mester az előtte álló lovagot. – Hosszú útra küldelek, a lehető legnagyobb titokban. Ismételten szükségünk van rád, miután oly sok ügyben bizonyítottad már rátermettségedet, amikor eltökélt céltudatosságod segített ki minket a bajból. Soha nem volt rád panasz, és mindig tökéletesen megoldottad a rád bízott feladatokat.

Bertrand köszönetképpen tisztelettudóan bólintott, de nem engedett meg magának egy halvány mosolyt sem. Nem hagyta el hálaszó az ajkát, nem rebbent a tekintete sem.

– A mostani feladat sem lesz könnyebb, mint az eddigiek – folytatta a mester, és Bertrand tisztában volt azzal, miért éppen őrá van szüksége a mesternek. Hiányzott az esti zsolozsmáról a rend minden nagyja, és mert hogy sem ő, sem sok más magas rangú lovag nem kapott meghívást a káptalanba, igazolta az ügy fontosságát. Valójában felkészült rá, hogy még az éjszaka folyamán hívatni fogják, mert csak a legbelső kör tagjai vettek részt a tanácskozáson. – Kairóba küldelek.

– Kairóba? – szökött ki a kérdés Pizan ajkain. Erre valóban nem számított. Elpirult, és lesütötte a szemét, várta az óvatlan megjegyzést követő megrovást.

A mester azonban nem korholta meg. Felállt, és az ablakhoz sétált.

– Észrevetted, milyen kihalt a város az utóbbi időben? – kérdezte váratlanul, teljesen eltérve a tárgytól.

Bertrand bólintott, mielőtt tudatosult benne, hogy a másik nem láthatja a mozdulatát.

– Igen. Biztosan a zavargások miatt.

– Ah! Igen, a zavargások – válaszolta de Beaujeu szórakozottan. – Valóban. Valóban.

Megfordult, és visszasétált az asztalhoz. Nagyon fáradtnak tűnt. A Templom nagymestereként mindig ügyelt arra, hogy soha senki ne lássa őt olyannak, amilyen valójában. Hogyan is lehetne gondterhelt egy főrangú templomos, a kereszténység legerősebb katonai és szerzetes rendjének feje, akitől sokat vár a világ? Egyedül talán Pizan volt a kivétel, akinek néhanapján megmutatta a valódi arcát. A mesteri tisztség életfogytiglan szólt, és de Beaujeu túlontúl hosszú ideje hordozta már ezt a terhet. És noha még Bertrand előtt is mindig vigyázott a tekintélyére, most elengedte magát, és csak a középkorúsága végén járó megfáradt ember állt Pizannal szemközt. Ő pedig megértette a mesterből sugárzó feszültséget, és a habozás okát is. Hiszen egyenest az oroszlán torkába készül küldeni őt…

– Bertrand testvér! Levelet kaptam al-Fakhri emírtől – bökte ki.

Pizan egy szemvillanás alatt próbálta mérlegelni a lehetőségeket s végül csak egyetlen lehetséges indokot talált.

– Nem Afrika ellen készül hát a szultán – jelentette ki a fiatal lovag, és ha kérdésnek szánta a mondatot, a kijelentő hangsúly nem erre utalt.

De Beaujeu levette a fali tékáról a levelet, és visszaült a helyére. Letette az asztalra, mint aki igazolni akarja vele magát. Pizan nem nyúlt érte.

– Nem. Nem bizony. Kaláun hatalmas sereget gyűjt, és ezrével csatlakoznak hozzá az emberek.

– Ilyen nagy lenne a vész? Ilyen elkerülhetetlen?

– Dzsihadnak nyilvánította a hadjáratot. – A mester arca savanyú grimaszba fordult. – Van fogalmad róla, testvérem, mit jelent a dzsihad?

– Az isten útján tett erőfeszítés, az Isten ösvényén való elhivatott küzdelem valamely magasztosabb cél érdekében. A gonosz visszaszorítása, melyek az ő szemükben mi vagyunk – hadarta egy szuszra Pizan. – Mint nekünk a pápa hívó szava, ne…

– Nem a szó – intett a mester, és Pizan elhallgatott. – Azt mindenki ismeri. Ki rosszul, ki helyesen. Nem a szó a lényeg, mert ők azt másképpen értelmezik. Hanem a súlya, ha egy szultán mondja ki. Ha egy önjelölt próféta, egy senkiházi kis prédikátor fenyegetőzik, a szó csak szó marad. Ám mit tesz vele egy szultán hatalma?

– Halállá növeli. – Pizan elkomorult. Már az előtte álló feladaton jártak a gondolatai, saját esélyeit latolgatta.

– Igen, fiam. Halál lesz egy egyszerű szóból, halálos ígéret. Mert amit egy muszlim szultán kijelent, az törvény.

– Mit vársz tőlem, uram? – kérdezte Pizan.

– Nem én. Egész Akkon. Egy egész város várja el tőled, hogy törvényt bonts, fiam.

– Én… mindent megteszek, ami tőlem telik.

De Beujeu előredőlt faragott székében, látszott rajta, hogy nem csalódott a válaszban. Nem csalódott, de nem is elégedett. Felemelte a levelet, és olyan szorosra tekerte, hogy az berepedezett, és néhol pikkelyesen megtört a felülete. Felállt, és a mécses lángjához tartotta. A tűz erőtlenül körbenyalta, nehezen kapott bele. Hosszú pillanatok teltek el, mire nehézkesen felizzott, és a lángok életre keltek a felszínén, de Beaujeu pedig az ablakhoz sétált vele. Kitartotta az éjszakába, mint egy rejtjeles fényjelzést, a szél pedig megdobta a lángot, felszította, és együttes erejükkel – levegő és tűz – hamuvá perzselték a levelet, a benne szunnyadó üzenettel együtt.

A mester visszament az asztalhoz, és a kezében maradt csonkot a mécses lángjára helyezte, ahol az utolsó darabjai is elemekre porladtak.

– Így – mondta. – Most már csak azok tudnak róla, akikre tartozik. Te is közéjük tartozol, Bertrand Pizan, de az akkoni tanács és a szultán nem.

Pizan megértően biccentett.

– Tudom, fiam, hogy kétségeid vannak. Régóta szolgálod a rendet, és megvannak az érdemeid. Joggal bízhatunk benned, az emberismeretedben, a jó helyzetfelismerésedben, a retorikai készségedben. Érzem a félelmeidet, kimondatlanul is, mert tudom, hogy sohasem engednéd meg magadnak, hogy hangot adj nekik. A legjobb emberem vagy erre a feladatra, és nem szívesen küldelek el. Jó néhányszor indultál útnak azzal a kolonccal a nyakadban, hogy ha kudarccal jársz, talán vissza sem térsz többé. Ám ezúttal nem miattad aggódom, fiam. Mert ha most nem jársz sikerrel, akkor nem lesz hová visszatérned.

– Meggyőzöm a szultánt! – jelentette ki Bertrand. Nyoma sem volt hangjában az iménti bizonytalanságnak, kemény eltökéltség érződött belőle. – Ha van ember, aki képes kieszközölni az alkut, az én leszek!

De Beaujeu lehunyta a szemét.

– Ha te nem… akkor senki.